A hír: Fellázadtak a modellek a magassarkú ellen. Bár a modelleknek elvileg bármit zokszó nélkül fel kell venniük, amit rájuk adnak, ezúttal úgy tűnik, fordult a kocka. Gisele Bündchen, Amber Valletta és Carolyn Murphy szupermodellek kijelentették, hogy nem hajlandóak többé veszélyes, járásra alkalmatlan, magas sarkú dizájncipőkben kifutóra lépni. A Balenciaga divatház kreatív igazgatója, Nicholas Ghesquière azonban ahelyett, hogy erre fel lecserélte volna őket, inkább úgy döntött, hogy alkalmazkodik hozzájuk: a párizsi divatshow-n magas sarkú helyett maszkulin stílusú, lapos cipőben vonulhattak. A modellek aggodalma egyébként teljesen jogos: nem csupán fizikai sérüléseket szerezhetnek, de karrierjüknek is sokat árthat, ha orra esnek a kifutón egy hordhatatlan cipőben, elég csak megnézni a neten keringő bakivideókat.
Karafiáth Orsolya véleménye:
Rajongok a szép cipőkért, de az igazán káprázatos modellek sajnos nem tartoznak a hordható (legalábbis az egész nap vígan strapálható) kategóriába. A művészi lábbeliknek nem is ez a dolguk. Éppen egy horvátországi szigeten vagyok, egy művésztáborban, ahol egyik este a betonból készült ruhákról és ékszerekről beszélgettünk. Egy fiatal képzőművész, Horváth Viktor elmesélte, hogy nemrég készített ebből a durva anyagból egy mellényt, ami hordható volt, és hogy ő bizony hordta is. Eléggé elkerekedett a szemem, főképp miután megtudtam, hogy a kis ruhadarab több mint nyolcvan kilót nyomott.
„Hordható – magyarázta a szobrász –, azaz fel lehetett venni és lehetett demonstrálni, hogy ez bizony működik. Nagyon hasznos egy ilyen darab, gondoljatok bele! Ha a kis csinos szőrmemellényed virít rajtad, amikor éppen furkósbottal leütnek, esélyed sincs…” Végül abban maradtunk, hogy igen, sok szempontból praktikus a betonmellény, és ha a divatguruk nem is fognak lecsapni az ötletre, a képzőművészeti funkcióját igenis ellátja.
Így gondolkodnak a cipőtervezők is: a cél nem a viselés, hanem a kreáció megálmodása, elkészítése és bemutatása. Rengeteg lábbelim van, komolyan gyűjtöm őket. Néha megveszek elképesztő darabokat is, amiket – azon kívül, hogy otthon vagy egy-egy fellépésen sasszézok bennük – nem hordok, mert gyakorlatilag alkalmatlanok rá. És nem én vagyok a béna: remekül lépdelek eszméletlen sarkakon, szűk lábfejű körömcipőkben megtanult viselkedni a lábfejem, mozgáskoordinációs problémáim sincsenek.
Bizonyos szandálkákat, alkalmi csodákat nem lenne szabad piacra dobni, mert nincs az a nő, aki képes lenne bennük egyensúlyozni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy viszonylag sokat hívnak nagyobb fotózásokra, és szoktam vonulni divatbemutatókon is. És bizony, kaptam már én is olyan cipőcsodát, amiben minden lépés azt az érzetet keltette, mintha szakadék fölé kifeszített drótkötélen balanszíroznék, és ha nem koncentrálok maximálisan, elnyel a mély. Volt, hogy a selyem és ékkő kompozíció véresre marta a lábfejem, de hiába sírtam, nem vehettem le, mert a kis csodát a ruhakölteményhez találták ki, nélküle megbomlott volna a kompozíció. Ám ilyenkor mindig tudtam: az összképért szenvedek, és a fotókon, videókon pompázatosan fogok mutatni (összeszorított szájam ellenére).
Aki modell, tudja, mit vállalt. Vállalta az állandó (rémesen unalmas) sminkelést, az örökös súlykontrollt és igen, vállalta azt is, hogy néha bizarr cipőkreatúrákban kell lépkednie. Hogy egy-egy divatház vagy tervező a világhírű modell sirámainak enged, előfordulhat. De nem hiszem, hogy tendencia lesz, hogy a legújabb kollekciókat gyógypapucsba bújt modellek viszik majd körül a kifutókon. Ez legfeljebb akkor lesz világtrend, amikor a betonmellény…