Akinek pici gyerekkorától sok mesét olvasnak a szülei, az általában élénkebb fantáziájú, kreatívabb lesz. Megszereti az olvasást is, hiszen az olvasottakat el tudja majd képzelni. Akinek viszont nem mesélnek, annak meglehet, kínlódás lesz az olvasás, és persze a tanulás is. Amikor a kicsi hallgatja a mesét, akkor a „belső életének” megfelelően képzeli el a szereplőket; a boszorkányt, a táltos paripát, a gonosz mostohát, a farkast, a törpéket. Így nem is retten meg a „gonosz” alakoktól sem annyira, mint ha filmen látná őket. Egy film ugyanis már nem a gyermek fantáziájáról szól, hanem valaki máséról.
Gyerekkorban még hiszünk a meséknek, a mesékben. Felnőttként pedig gyakran már gyerekesnek tartjuk. Sokan mondják, hogy a mesének nincs köze a valósághoz. Ezt az elismert meseterapeuta, Boldizsár Ildikó cáfolja a Meseterápia című könyvében. A szerző szerint a valóságot elbeszélő történeteknek mindig is mágikus funkciójuk volt – s igenis képesek változásokat előidézni a pszichében. Mintegy utánzásra késztetik a mese hallgatóját, és ez azt is jelentheti, hogy bizonyos megkövült formák, elzáródott érzelmi csatornák élővé, nyitottá válnak általuk.
Követjük a mesehős példáját
A mesemondás művészet: ha valaki jól mesél nekünk, akkor képesek vagyunk elhinni, hogy bármi sikerülhet, kevesebb negatív gondolatunk lesz, csökkenhet bennünk a feszültség. Elsősorban az archaikus, illetve népmesékről beszélünk most, hiszen ezek olyan képeket használnak, amelyek nemcsak a tudatos gondolkodás szintjén hatnak, hanem egy kicsit a tudattalanunkat is megnyitják. Váratlan felismerésekkel is szembesülhetünk egy mesét hallgatva. A hős rájön egy élet-halál kérdés megoldására, s ez a felismerés lökést adhat a hallgatónak is, hogy megoldjon egy régen halogatott problémát, vagy éppen más irányt adjon az életének.
Régen, amikor a faluközösségekben az emberek rendszeresen végeztek közös munkákat (kukoricafosztást, hímzést, kosárfonást stb.), a mesemondás volt a közös élmény. A történetekben a hallgatók a saját felmenőikkel, őseikkel is találkozhattak, legalább gondolatban, hiszen bekapcsolódtak abba az elbeszélésbe, amelyet már az őseik is hallgattak. Csak azok a mesék maradhattak fent, amelyek bizonyos ősi tudást és tapasztalást tükröztek. „Aki nem hiszi, járjon utána!” Vajon ez a felszólítás – amivel a mesék gyakran végződnek – mit jelent? Azt, hogy a hallott történet tanulságait, tanításait mi magunk is megtapasztalhatjuk. Legyőzhető az ellenség, és eljuthatunk az „ásó-kapa-nagyharangig”, vagyis a vágyott célunkig.
Miért „mennek, mendegélnek” a mesehősök?
A mesehősök az állandó jelenben élnek, nincs múltjuk, nem tervezgetnek, hanem cselekszenek. Nem elképzelik, hogyan szeretnének élni, hanem konkrét lépéseket tesznek ennek érdekében. Alapmotívum a vándorlás, a hősök folyton mozgásban, úton vannak, mert tudják, hogy nem lehet mindent egy helyen megtalálni. Közben tapasztalatokat szereznek, hogy azokat a maguk hasznára fordítsák. A „lakodalom” (azaz a kitűzött cél) csak 7-8 akadály leküzdésével, szintemelkedéseken keresztül érhető el.
Nincs lehetetlen!
A mese, bármilyen mágikus fogalmakat használ is, sosem mondja, hogy valami megvalósíthatatlan. Az archaikus mesék leginkább abban segítenek, hogy megtaláljuk a belső erőnket, illetve külső segítségeinket is, hogy megvalósíthassuk a vágyainkat, illetve problémás területeken (párkapcsolat, szülő-gyerek viszony, munkahelyi kudarcok stb.) előreléphessünk. A mesék hősei segítségeket kapnak: köpönyeget, táltost és így tovább, de persze rá kell jönni, hogy ezek miként működnek. A meseterápia során azzal a mesével folyik a munka, amely a leginkább mutat hasonlóságot a páciens helyzetével, érzelmeivel.
– Elakadtam a munkámban, úgy éreztem, nem ismernek el a főnökeim, egyikükkel folyamatosan konfliktusban voltam, már rettegtem tőle – mondja a harmincas évei végén járó Mira. – Megbízható vagyok, jó színvonalon teljesítek sok-sok éve, mégsem kaptam elismerést. Beszélgettem pszichológusokkal, de úgy éreztem, a módszerük nekem nem jó. Viszont imádom a meséket, kíváncsi voltam a meseterápiára, ezért felkerestem egy meseterapeutát. Nála felidéztem a kedvenc mesémet, a Holle anyót, már amennyire emlékeztem belőle. Amikor emlékezetből elmondtam, megkérdezte: vajon emlékszem-e arra a képre, amikor a lány Holle anyóval minden reggel kirázza a párnát, és ilyenkor gyönyörű, fehér, puha hó hullik a földre? Erre nem emlékeztem. És akkor rájöttem, hogy leszegett fejjel dolgozom, észre sem venném a figyelmet, a jutalmat, annyira nem hiszek benne. Azóta, bár ez tényleg mesésen hangzik, én vagyok a régen utált főnököm jobb keze, és ő sem tudja, miért volt köztünk régebben annyi konfliktus.
Mit hagysz ki a mesédből – mitől félsz?
– Mindenkinek más a „saját” meséje – mondja Gyimesi Eszter, aki elsősorban mozgássérült és hátrányos helyzetű gyerekeknek mond meséket, majd beszélget velük ezekről. – Az is jelentőséggel bír, ha valaki nem tud felidézni valamit a „meséjéből”: azt jelentheti, hogy fél tőle, nem mer szembenézni vele. Ha valaki azt hagyja ki például a Hófehérkéből, hogy a törpék kincseket hoznak neki, akkor esetleg az életében sem találja meg a kincseket.
– Egyik kislány, aki hozzám került, nem beszélt, és nem is járt – idézi fel. – Végül találtunk neki egy mesét, amely láthatóan megérintette: A rózsát nevető királykisasszonyt. Édesanyja ettől kezdve naponta elmondta neki ezt a hosszú mesét. Körülbelül három hónap után a kislány elkezdett járni – ebben szerepe volt a mese erejének, hiszen hatására a kislány felismerte a saját belső erejét.
A felnőtt nők meséje ma a romantikus regény
– Azt vettem észre, hogy a felnőttek, elsősorban a nők számára a mesei fordulatokra építkező romantikus regények jelentik a mesét, amelyekben sok próbát kell kiállniuk a szerelmeseknek. Bevallom, én is elvárom, hogy egy romantikus regénynek legyen happy endje… – mosolyog Oláh Andrea, a Klubrádió Könyvklub című műsorának szerkesztő-műsorvezetője. – És hogy hogyan segít a „modern mese” az olvasóknak? Egyik barátnőm vállalkozása megbukott, azzal kellett szembenéznie, hogy mindenét elveszítheti. Összeomlott, ki sem mozdult a lakásból, kevésbé törődött magával. Adtam neki öt-hat romantikus regényt. Néhány nap után megjelent, összeszedte magát, kivirult volt és elszánt. Azt mondta, ha a Boltkóros naplója című könyv főszereplője, Becky talpra tudott állni, akkor ő is. Életerőt merített a könyvből, a fikcióból, a meséből, és elindult az útján. Lassan már látja a fényt az alagút végén. Azt hiszem, az ilyen regények az azonosulás lehetőségét kínálják. Ha azonosulsz a főhőssel, akkor elhiszed, hogy neked is sikerülhet boldogságot találni. Az igazán bátrak el is indulnak azon az úton, amit az ő mesehősük, regényhősük mutat nekik.
Segítők, szimbólumok
Táltos paripa, boszorkány és társaik
A mesehősöknek mindig segít valaki: boszorkány, tündér, táltos paripa, vagy akár egy mágikus mondat. Holott a hős saját, talán sosem használt képességeire bukkan, s ezektől, azaz önmagától jön a segítség. A mesében a segítőt táplálni kell. Azaz törődnünk kell a képességeinkkel, tulajdonságainkkal, vagy akár komplexusainkkal. A meseterápiában a belső segítőtárs keresésére nagy hangsúlyt helyeznek.
A táltos paripa szakértők szerint a belső erőközpontunk szimbóluma, és mindenkiben megvan, csak sokan elfeledkeznek róla. Megpróbálhatjuk elképzelni, ahogyan bennünk hever, kérdezni tőle, segítségül hívni, meghallani a válaszait, vagyis „jól tartani” úgy, hogy a hasznunkra váljon.
A boszorkány általában próbára teszi a hőst, tisztán lát, és csak a helyes válaszok után engedi továbblépni. S bizonyos képességekkel fel is ruházza. A hősnek fel kell ismernie, hogy a boszorkány segíthet rajta, főleg, ha hősünk a legnehezebb utat választja, és bizonyítja szerénységét. Vagyis egyfajta szemléletváltás kellhet ahhoz, hogy az ember felfedezze a csúf boszorkában a segítőt, a nehéz helyzetben a megoldásokat.
A törpék a rejtett tulajdonságainkat, komplexusainkat szimbolizálhatják, amelyek sok bosszúságot okozhatnak, ugyanakkor sok kincset is kaphatunk tőlük – vagyis törődnünk kell velük is. Az óriás viszont, bár gyakran rombol, ha emberi módon viselkedik, akkor hatalmas erőt és energiát adhat ahhoz, hogy tetteinket végrehajtsuk. A lelkünkben lakó óriás megérdemli, hogy az eszünkkel kontrolláljuk, és ha így teszünk, akkor nehéz helyzetekben nagy segítséget kaphatunk tőle.
Mesélj mindennap!
A Médiaunió nevű szervezet minden évben egy-egy kampányt épít valamely fontos társadalmi téma köré. Idei témájuk a meséléshez kapcsolódik: „Olvass esti mesét a gyermekednek, tölts vele együtt tartalmas időt!” Azt szeretnék üzenni ezzel a szülőknek, nagyszülőkne0, hogy a mese nemcsak a legjobb „gyerekszoba”, hanem a legjobb útravaló is a kicsik számára.
Mikor milyen mesét mondjunk?
• 0–1,5 éves kor között: nézegessük vele a képeskönyveket, nevezzük meg a rajzokon látható személyeket, állatokat, tárgyakat
• 1,5 éves kortól: egyszerű „én-mesék” a gyerek mindennapjairól
• 2,5-3 éves kortól: könnyen érthető mesék az állatokról
• 5-6 éves kortól: varázsmesék, hosszabb történetek.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Jegyes-Tóth Kriszta
- Visszautak az életbe
- Sachernek hívjuk
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
- Hangok a görcs fogságában
- Anyu mostantól néha távol lesz
- A mesék gyógyító ereje
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!