A hír: Franciaország 30 ezer új börtönférőhelyet hoz létre 2017-ig a jelenlegi közel 60 ezer mellé, valamint katonai jellegű átnevelőhelyeket fiatalkorú bűnözők számára – jelentette be kedden Nicolas Sarkozy államfő. Az államfő arról is beszélt, hogy „egy visszaesőt nem lehet ugyanolyan módon bebörtönözni, mint egy néhány hónapra elítélt kezdő bűnözőt”, ezért a kormányzat többfajta büntetés-végrehajtási intézet létrehozására tesz javaslatot.
Für Anikó véleménye: Bűn és bűnhődés. (Hinnye, megint milyen vidám témát választottam! Bocs.) Dosztojevszkiji lélekanalízisre nem vetemednék, csak úgy szőrmentén játszadoznék el a gondolataimmal annak kapcsán, hogy Franciaországban új börtönférőhelyeket létesítenének. Ez azt jelenti, hogy a jelenleginél 50 százalékkal több szabadságvesztésre ítélt töltheti le büntetését. Franciaországban parázs vitát váltott ki a hír – nem tudhatjuk azt sem, vajon a jövőre esedékes választásokon pozitívumként, vagy épp ellenkezőleg értékelik-e majd Sarkozy elnök törekvései sorában.
Elkeserítő belegondolni, hogy ilyen mértékű bővítésre van szükség. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a börtönnel sújtható vétségek száma nő, másrészt azt, hogy az adófizető polgárok számára még nagyobb teher lesz az elítéltek eltartása.
De felmerül az is, hogy ha nem szabadságvesztés, akkor MI lenne a büntetés? Mi a megfelelő retorzió egy-egy bűncselekmény elkövetőjével szemben?
Részemről a halálbüntetés ellenzői közé tartozom, ugyanakkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy sokszoros gyilkos számára az életfogytiglani büntetés egy jól fűtött, kényelmes, már-már szabadidőközpont felszereltségű fegyintézetben a legmegfelelőbb büntetés-e.
És mi van azokkal, akik ha nem is egész hátralévő életüket, de jó pár évet börtönben töltenek? Mi lesz belőlük? Mivé válnak? Hogyan tudják folytatni az életüket odakint, és egyáltalán tudják-e? Mennyire torzítja a személyiséget tizenöt börtönben eltöltött év? Vagy éppen ellenkezőleg? Nem torzítja, hanem formálja? Jobbá?
Még egy csomó kérdés záporozna, de nem folytatom, inkább azon régi elképzelésemet osztanám meg veletek, kedves lányok, hogy ezeket a bűnözőket mindenképpen munkára kellene fogni. Mindenkit. Aki bírja, azt nehéz fizikai, aki nem, azt könnyebb kétkezi munkára. Ezzel nemcsak a társadalom felé tudnánk kompenzálni valamicskét büntetésük költségeit, de akár munkaterápiaként is értelmezhetnénk a dolgot.
A munka sok minden ellen orvosság, és tán még sikerélményt is jelenthetne némely elítéltnek a jól végzett munka öröme. Sárközy elnök azon érvelésével is egyetértek, miszerint azért is bővíteni kell a férőhelyeket, mert egy visszaesőt és egy kisebb kihágásért párt hónapot letöltő bűnözőt nem lehet ugyanúgy kezelni, vagyis fogvatartásukhoz is más-más feltételek szükségesek. A könnyebb fajsúlyú elkövető teljesítsen polgári szolgálatot, míg a visszaeső nehézfiúk, még ha suhancok is, keményebb bánásmódban kell hogy részesüljenek. Az sem baj, ha ez kissé katonásra sikeredik (vannak fiúk, akik ezt kimondottan kedvelik, önként s dalolva jelentkeznek, sőt még fizetnek is az ilyen öngyötrő, embert próbáló férfias marhaságokra, akarom mondani táborokba – ha hihetünk egyes dokumentumfilmeknek).
És ha már itt tartunk, ha nem is a játékfilmek szubjektív témakezelését, hanem az ismeretterjesztő csatornákat vesszük figyelembe – melyek lényegesen objektívebbnek tekinthetők –, a börtönökben igazi falkaszellem uralkodik. Kőkemény hierarchia, ahol az erősek „szagról” azonnal megérzik a gyengét, és attól fogva nincs kegyelem, a kiszemelt élete maga lesz a pokol, ami nemegyszer tragédiába torkollik.
Ezért sem lehet egy kalap alá venni, vagyis egy cellába zárni az autótolvajt és a rablógyilkost, ezért kell a bűnhődést a bűnhöz mérni.