“Imádom a gyerekeket, de…”
Kovács Réka (25)
Anyukám azt mondja, már ötévesen kijelentettem, hogy nem akarok férjet, később pedig azt is, hogy gyereket sem. Nagyon jó gyerekkorom volt, de valahogy azt látom, nem éri meg erre a világra gyereket szülni. Iszonyatosan nehéz megélni, megfelelni a követelményeknek, a mai férfiak meg nagyjából alkalmatlanok az apaságra. Ha nincs megfelelő családmodell és biztos egzisztencia sem, akkor úgy érzem, a gyerekkel szemben is jótétemény, hogy nem kárhoztatom arra: itt éljen.
Imádom a gyerekeket, de nem érzem, hogy szeretnék sajátot. Abban a korban vagyok, amikor a barátaim házasodnak, szülnek, többek szerint majd én is meggondolom, ha megtalálom azt a személyt, akivel belevágnék. Tévednek, volt már kapcsolatom, ami azért ért véget, mert ellenkezett az elképzelésünk a gyerekvállalásról.
14 éves voltam, amikor megszületett az öcsém. Volt alkalmam megtapasztalni a babázás örömeit úgy, hogy nem nyomta a vállamat a felelősség súlya. Szívesen segítek barátoknak is, ha vigyázni kell a gyerekükre. Attól, hogy nem szeretnék szülni, még nem vagyok gyerekellenes. Barátnőm születendő gyerekének én leszek a keresztanyja. És megtiszteltetésnek veszem, hogy az lehetek.
“Nem így képzelem az életemet”
K. Lilla, 27
Nincs annyi pénzünk, hogy úgy tudjam felnevelni a gyerekem, ahogy jónak tartom. Nekünk senki nem tudott adni semmit. Nem akarom, hogy a gyerekem is ennyit küszködjön. Az állandó stressz, a sok hajtás miatt a férjemen és rajtam tartós betegség jött ki, rengeteg a hitelünk, persze frankban. Ha látok egy aranyos, pici babát, és próbálom elképzelni a sajátomként, idegen a gondolat. Ha esetleg teherbe esnék, nem vetetném el, mindent elkövetnék, hogy jól neveljem fel és mindent megadjak neki. Ő lenne a legfontosabb az életemben. Mindent feladnék érte. De nem így képzelem az életemet. A karrierem nagyon fontos nekem, rengeteg energiámat fektettem bele, sokat áldoztam rá. Művészetoktatásban dolgozom, látom, mi lesz a gyerekekből. Hiába rendes a szülő, minden osztályban akad egy-két gyerek, aki teljesen deviáns. A többi őhozzá idomul, aki meg nem, azt kikészítik. Aki nincs benne ebben a közegben, el sem tudja hinni.
Az emberek nagy részének nem való a gyerek, mert nem tud túllépni a saját önzőségén, nincs pénze, vagy azt sem tudja, miként kell nevelni. A „gyerekgyártásban” nincs önzetlen cél. És abban sem, hogy azért szüljünk, hogy legyen, aki pelenkát cserél alattunk, ha már magatehetetlenek vagyunk.
“A társadalom érdeke, hogy fennmaradjon”
Lambing Emese, 26
Kamaszkoromban, főleg olvasmányélmények hatására gondolkodtam azon, felnőttként hogyan fogok élni, lesz-e gyerekem. Utóbbira sosem gondoltam evidenciaként. Számomra nem a döntésem véglegessége, hanem a tudatossága fontos: számításba veszem, hogy milyen párkapcsolatban élek, milyen a munkám, hol és hogyan szeretnék élni mondjuk tíz év múlva. A gyerekeket általánosságban kedvelem, fantasztikus, ahogyan felfedezik a világot, hogy milyen bátrak és milyen gyorsan tanulnak. Egyébként nem olvadok el egy baba látványától. Nem szeretnék az életemen változtatni és azt sem szeretném, ha a partneremmel való kapcsolatom változna. Mi most egymás barátai és szeretői vagyunk, és nem szeretnénk „anyuvá” és „apuvá” válni.
Szeretnék minél többet látni a világból, tanulni, folytatni az aktivista munkámat, sok időt tölteni a partneremmel és a barátaimmal, akik nagyon fontosak nekem.
Mindig is voltak nők, férfiak, párok, akik nem akartak gyereket, de Magyarországon nagyon erős a pronatalista nyomás. Minden társadalomnak és államszervezetnek érdeke, hogy fennmaradjon, ehhez pedig az kell, hogy gyerekek szülessenek. Szerintem ott van a probléma, ha a gyereket nem akarókat kondicionálják erre ahelyett, hogy a több gyereket vállalni akarókat segítenék.
“Nincs biztonságérzetem”
Sz. Alexandra, 35
Mindig úgy rendezkedtem be, hogy nekem soha nem lesz gyerekem. A gyerekkorom nagyon nehéz volt, a pszichológusoknak biztosan lenne mit elemezniük rajta. Édesapám gyerekként ott hagyott, később édesanyám is, önbizalmam sem volt soha. Annyi biztonságérzetem még mindig nincs, hogy egy gyereket be merjek vállalni.
Az összes közhelyet kezdhetném felsorolni, de tény, hogy sosem voltam anyatípus, testvérem sincs, ha rám bíztak egy gyereket kisebb koromban, mindig rettegtem, hogy pont most lesz valami baja.
Nem vagyok elég határozott, ilyenkor nagyon erőszakos tud lenni a környezetem is én pedig mások véleményét sajnos nagyon a szívemre veszem. Túl komolyan veszem, ahogy az életet is.
A környezet és az életkorom hatására mostanában kezdtem gondolkozni rajta, hogy jó-e ez a döntés így nekem, nekünk. Már sürget az idő, nincs sok évem gondolkozni. Nem határolódom már el annyira, de nehéz 180 fokos fordulatot venni. Lelkileg nagyon nyomasztó, hogy fogy az időm. De amíg én igazán mélyről, belülről nem akarom, addig nem megy. És eddig még nem éreztem azt a nagy vágyat.
“Frusztrálja az embereket, hogy kimondok helyettük dolgokat”
Rugly Tímea, 37
Harmincévesen még úgy éreztem, megveszek egy gyerekért, de ahogy teltek az évek, láttam, milyen sok lemondással jár ez.
Sokak szerint bennem van a hiba és meg fogom bánni. Nem tudom. Jaguárom sincs, nem tudom, mit veszítek vele. Ha terhes lennék, semmi pénzért nem vetetném el, de vállalom, hogy ennyi idős koromra elég önző lettem, ezért ha lehet dönteni, akkor az energiát és a pénzt inkább magamra fordítom. Főleg az anyagiak rettentenek el. Amíg otthon lennék, a páromnak kellene előteremteni a pénzt, amit most hazahozok, az anyagi bizonytalanság a kapcsolatunkat is veszélyeztetné, a szűkölködés a gyereknek sem lenne jó. Ha szülnék, megmutatnám a gyerekemnek a világot, a színeket, a szagokat, az érintést, a helyeket. Hogy érdemes élni. Nem arra szülnék, hogy azt sem tudom, öt év múlva mi lesz.
Háromfajta nő van: aki lebolondoz, mert nem fog senki öregkoromban vizet adni, aki nem mer vitázni és akiből kitör, hogy ő is így érez. Frusztrálja és bántja az embereket, hogy kimondok helyettük dolgokat. A társadalom megszokta, mi a dolgok menete, és problémának érzi, ha valaki kilóg a sorból. De ha szülnék, azt sem a társadalomnak tenném és nem is magamnak.
“Nekem ez nem való”
B. Bea, 29
Mindig szerettem volna gyereket. Sokáig ez volt az álmom, mint a legtöbb kislánynak. Hármat terveztem, és már a nevük is megvolt. Aztán ahogy egyre jobban megismertem magam, úgy változott a véleményem, a biztos döntést pedig az hozta meg, amikor tanítóképzős hallgatóként voltam gyakorlaton. Ott jöttem rá, hogy nem tudok olyan felelősséget vállalni, mint kellene. Állandóan attól féltem, hogy valami veszély leselkedik a gyerekekre, rengeteget kellett fegyelmezni is őket, én pedig kevés vagyok hozzájuk.
Akik jól ismernek, egyetértenek velem és megértenek: még egy kocsit sem veszek, nemhogy gyereket vállaljak. Nem lettem tanító, más pályát választottam, nem jövök ki a gyerekekkel. Nem tudom, mit kellene mondanom, hogyan kellene szólnom hozzájuk, hogyan játsszak velük. A barátaim közül sokan szomorúak, amiért kimaradok ebből a csodából, és engem is megviselt, amikor rájöttem, hogy nekem ez nem való. De hiába érzem tőle szörnynek magam, azt mondom, nem tudok mit kezdeni a gyerekekkel, és a sajátommal sem lenne ez másképp, mert attól a helyzettől félnék a legjobban.
“Zavar a sírásuk”
M. Orsolya, 32
Nincs türelmem a gyerekekhez, nagy a deficitem a velük való kommunikációban. Már gyerekként is a felnőttek társaságát kerestem, velük értettem szót. Apukám magatartásmintáját vettem át, ő szintén nem nagyon ért a gyerekek nyelvén. Anyu a mai napig óvónő, szerinte is jobb nem szülnöm, ha így érzek. Úgyhogy a család békén hagy a kérdéssel.
Szégyellem, de a barátaimtól többnyire elfelejtem megkérdezni, hogy van a gyerekük. A kisebbeket is inkább akkor veszem észre a környezetemben, ha sírnak. Mert zavar a sírásuk. Tanultam pszichológiát, tudom, mennyi elfogadással, odafigyeléssel kellene őket nevelni, és én nem tudnám jól csinálni, nem bírom a hisztit, a kérdéseiket, a gügyögést. Egyébként biztos, hogy a gyakorló anyák közül is sokan titkolják az érzéseiket, mert nem illik bevallani, hogy „sokszor elegem van a gyerekemből”. Ha kötelező lenne a gyerek, akkor az apaszerep állna hozzám közelebb: nem kellene szülnöm és otthon maradnom a csecsemővel.
Ciki azt mondani, hogy nem szeretem a gyerekeket, de így van. És tudom, sokak szerint a nőknek kötelessége szülni, de én úgy gondolom, hogy ez egyéni döntés. Nem tenyészállatok vagyunk.
“Csak ismerem a határaimat”
Trapp Henci, 32
Sosem éreztem, hogy szeretnék gyereket. Amikor terhes lettem, nem gondolkodtam, hogy megtartsam-e, pedig már 25 éves voltam. A családos barátaimmal teljesen más rendszerben élünk, a beszélgetéseink is más-más irányt vettek mára, nem nagyon találkozom gyerekekkel.
Ha valaha gyereket akarnék, akkor inkább örökbe fogadnék a szülés helyett: annyi olyan lény van, akit meg kellene menteni.
Van bennem anyai, gondoskodó hajlam, ez a kapcsolataimban erősen megmutatkozik. Tanítványokkal foglalkozni is csodálatos érzés. Igaz, így a tudás átadása nem egyetlen személyre koncentrálódik, de az én életvitelem nem is illeszthető bele a klasszikus családmodellbe.
Volt idő, amikor még az abortuszt is tiltották. Ma már jobb a helyzet, de a társadalom ma is erős nyomást gyakorol. Lehet az ellenállásom egyik gyökere, hogy anyukám is nem kívánt gyerekként született a Ratkó-korszakban. Pszichoterápián is próbáltam megoldást találni a társadalmilag konvencionális élettel való viszonyomra, de ez csak megerősített abban, hogy felesleges megerőszakolni magamat. Egyesek azt gondolják, nyomorék és önző vagyok. Pedig csak ismerem a határaimat, magamat, a céljaimat.
“Ha kötelességből szülöm meg, az rég rossz”
P. Mariann, 32
Sosem voltak rossz tapasztalataim kisebb gyerekekkel, mégis tizenhét éves korom óta érzem, hogy nem szeretnék gyereket. Volt pillanatnyi fellángolásom, amikor a bátyámék kisfia megszületett, de pár hét alatt ez is elmúlt. Vele nagyon jól kijövök, de az „idegen” gyerekkel megtartom a távolságot. Ezt ők is érzik, nem nagyon haverkodnak velem. Nincsenek bennem anyai ösztönök, ha ez 35 éves korom tájékáig nem változik, akkor szerintem így is marad. Nem mellesleg a párom sem szeretne gyereket, amiért (még ha furcsán hangzik is) hálás vagyok a sorsnak, legalább ez sem vitatéma nálunk. Édesanyámnak nehéz ezt elfogadni, az ő értékrendje egészen más. Szerinte egy nőnek kötelessége gyereket szülni, szerintem pedig ha kötelességből szülöm meg, az rég rossz. A gyerek óriási felelősség, onnantól már nem csak én vagyok, hanem elsősorban az ő érdekeit kell szem előtt tartanom. Nem is használati tárgy, amit ha meguntam, visszaviszem és közlöm, hogy nem kérem. Ennél sokkal nagyobb felelősséggel kell dönteni az életéről.
Sokszor megkaptam, hogy azért nem akarok gyereket, mert önző vagyok. Ha önzésnek számít, hogy azért nem szülök, mert nem érzem biztosnak, hogy mindent meg tudok neki adni érzelmi és anyagi téren, akkor tényleg az vagyok. Én inkább racionálisnak mondanám magam. És minden tiszteletem azé, aki mégis úgy dönt, szülő szeretne lenni.
“Nem bántam meg”
Meszes Mária, 47
Húszévesen mentem férjhez, szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, de nem maradtam terhes. Jártunk orvoshoz, kezeléseken vettünk részt, míg végül egy alkalommal a nőgyógyász kiküldte a szobából a páromat, tőlem pedig megkérdezte, egyáltalán szeretnék-e gyereket. Akkor döbbentem rá, hogy valójában nem.
Anyai ösztönt igazán soha nem éreztem. Szeretem a gyerekeket és ők is szeretnek engem, de nem bántam meg, hogy később már nem próbálkoztam, hanem tudatosan is a gyerek nélküli életet választottam. Teljesen normális nő vagyok, nincs semmilyen mániám, aki nem szül, az nem feltétlenül talál ki magának bármilyen egyéb pótcselekvést. Több időm van viszont a kapcsolataimra, sok tartós és komoly barátságban van részem, köztük fiatal huszonévesekkel, és szabadabban élek. Az önfejlesztést tartom igazi feladatomnak: tizennégy különböző végzettségem van, mindegyikben dolgoztam is, hamarosan újra tanulni kezdek.
Szerencsére senki nem kéri számon rajtam a döntésem. Persze ha valaki másképp gondolkozik, mint az átlag, akkor csodabogár, de volt, aki négyszemközt azt mondta, jól tettem, hogy nem szültem. Eltérek az átlagtól, de így érzem jól magam. Ha le akarok ülni a konyha közepére, hát leülök a konyha közepére, és nem érdekel semmi. Így vagyok a gyerekvállalással is.