Tök nagy szerencse egyébként, hogy az enyém pont ilyen cuki. Más szülőknek ijesztően csúnya gyerekeik vannak. Hogy lehet, hogy ez nekik nem tűnik föl? Gondolom, valahogy belénk van kódolva, hogy szépnek lássuk a saját gyerekünket. Vagy ez, vagy pedig a hiúságunkra apellálva szemfülesen hasonlít ránk, és ezért nem vesszük észre, hogy csúnya.
A kisbabák állítólag születésük pillanatában szándékosan hasonlítanak az apjukra. Túlélési célból. Hogy amikor ránézek a gyerekemre, én, a vérszomjas apuka megnyugodjak, hogy tényleg az én génátöröklésem volt a sikeres. Mennyire ravasz már! Ki se néztem volna a fiamból egyperces korában, hogy ilyen fifikás.
Állítólag hasonlít rám a fiam. Én mondjuk nem látom ezt a hasonlóságot. Magas vagyok, szakállas, copfos és szemüveges, a kisfiam ezzel szemben kifejezetten alacsony (74 centiméter), nincs túl sok haja, nem visel szemüveget, és teljességgel szakálltalan. És ez pont így volt a születése pillanatában is. Jelen voltam a születésénél speciel, vártam is, hogy majd hogy fog hasonlítani, szemüveges lesz-e meg szakállas, de nem.
No de ha én nem látom, hogy hasonlít, akkor más hiába látja – potyára hasonlít. Nem igaz? Hohó! Csakhogy abban, hogy így elbénázta ezt a dolgot, a ravaszul kifundált túlélési stratégiáját, ebben viszont abszolút rám üt! Tehát mégiscsak az én fiam.
(Érdekli magukat ez? Mert engem például egyáltalán nem szokott érdekelni, amikor mások mesélnek a saját gyerekükről. Meg mutogatják nekem azt a sok fényképet. Jó, hát látom, egy gyerek. Itt van egy csomó kép a kisfiamról, azokat nézzük meg inkább, mert ő tényleg nagyon cuki. Plusz van egy csomó izgalmas mesélnivalóm arról, hogy milyen jópofa dolgokat csinál a kisfiam. Áll például. Áll! Hát nem fantasztikusan érdekes?
Most én itt maguknak hosszú hónapokon keresztül – vagy amíg el nem veszik tőlem ezt a rovatot, teljes joggal – csupa ilyen csodálatosan érdekes történetet fogok mesélni. Ráadásul nyilván máris mindenkinek feltűnt, hogy én apuka vagyok, nem pedig anyuka. Milyen érdekes lesz ez a másik perspektíva itt a Nők Lapjában! Az apukai!)
Visszatérve a hasonlításhoz, a kisfiam próbál a szavakhoz hasonló dolgokat mondani. Néha teljesen értelmes párbeszédeket folytatunk.
– Ede – közli velem alig néhány hónapos kisfiam.
– Misikém, nem vagy te Ede – mondom erre neki.
– Dede – vágja rá határozottan.
Máskor viszont ugyanilyen jelentőségteljesen azt mondja: „Bugyem.” Vagy: „Begye.” „Dejdé.” Vagy épp: „Tyütyő.”
Nekem, aki költő vagyok, van ebben valami nagyon irigylésreméltó. Olyan jó neki, hogy nem kell még a szavak jelentésével törődnie, csak a hangzással, meg a kimondás örömével! Neki olyan a beszéd, mint egy költőnek a vakszöveg, amelyet az ihlet pillanatában sietve papírra vet, mikor még nincsenek meg a vers tényleges szavai, csak egy érzet van, meg egy dallam. Ez a legjobb része a versírásnak, innentől már csak a nyűg van vele, és csak elrontani lehet.
Szóval ilyennek látom a kisfiamat, egy ilyen tyütyőnek, aki saját magára is csak kezd hasonlítani, és pont ebben a képlékeny kialakulatlanságában annyira tökéletes még. És ő a legcukibb gyerek a világon.