A hír: A mexikói törvényhozásban került elő egy elsőre meglehetősen furcsának tűnő javaslat: a házasulandó párok a hagyományos házasságkötés mellett a jövőben az ideiglenes házasságot is választhatnák, ez utóbbit minimálisan 2 évre lehetne megkötni. Ha a házasság nem működik, az időtartam lejárta után mindenféle válási procedúra nélkül, automatikusan érvénytelenné válik, ha viszont a pár boldog együtt, az érvényesség meghosszabbítható, akár élethosszig is. A törvénymódosításról az év végén szavaznak.
Peller Mariann véleménye: Az ideiglenes házasság számomra kicsit olyan, mint a régi jó öreg papás-mamás játék az óvodában. Ha igazán őszinték vagyunk önmagunkhoz, mégis melyikünk akarna csak próbaképpen feleségül menni a párjához, hogy aztán ha két év alatt kiderül, hogy sajnos mégsem működik a dolog, mindenféle komoly következmény nélkül szakíthassunk, és élhessük tovább a szinglik szabad életét. Én valahogy úgy képzelem – és nem tagadom, hogy felettébb naiv és kissé talán konzervatív vagyok a témát illetően –, hogy ha egyszer megkérik a kezemet, lehetőleg életem szerelme tegye azt, már csak azért is, hogy én a közös jövőnkre vonatkozó minden kétséget kizáróan mondhassam ki a boldogító igent.
Értem én, hogy manapság a házasságok közel fele válással végződik, mégsem gondolom, hogy ez felemás helyzet lenne a legjobb megoldás. Korábban, egyszer már említettem, hogy a családállítás módszerének atyja, Hellinger szerint a párkapcsolat házasság nélkül egy ponton túl egymás sértegetésévé válik, mert szerinte arra utal, hogy egyik, másik vagy esetleg mindkét fél azt fejezi ki ezzel az időhúzással, hogy „lehet, hogy találok nálad még jobbat”. De akkor eddig minek voltunk együtt? Mi nők, alapvetően arra vagyunk programozva, hogy tervezgethessük a jövőt, hogy tudjuk, igenis biztonságban vagyunk, stabil a párkapcsolatunk, így tudunk ugyanis engedelmeskedni az ősi ösztöneinknek, hogy biztosítva lássuk imádott utódaink jövőjét is.
Ha azonban csak ideiglenesen kérik meg a kezemet, nem tud igazi és komoly lenni sem a leánykérés, sem az eljegyzés, sem az azzal járó öröm, amit megoszthatnék a szüleimmel, a családommal (te jó ég, én inkább eltitkolnám, hogy csak próbaképpen kérték meg a kezemet!), sem a vágy, hogy gondoskodjak az imádott uramról, sem a gondolat, hogy közös babánk születhessen, hiszen arra várunk, hogy a megszabott idő alatt kiderüljön, vajon tényleg egymásnak vagyunk-e teremtve. Ennél kiábrándítóbbat el sem tudnék képzelni. Nem erre való a járás, együttélés, élettársi kapcsolat, hogy ez kiderülhessen? Ha a házasság nélküli párkapcsolat egymás sértegetése, ez egyenesen egymás megalázása. És mégis kinek lenne ez jó? Nem egyszerűbb ennél, hogy ha az egyik bizonytalan, akkor inkább egyszerűen ne házasodjanak össze?
Az ideiglenes házasság tulajdonképpen az élettársi viszony, csak félhivatalossá téve. Ezzel tökéletesen kiölik a párkapcsolatból pont a holtomiglan-holtodiglan lényegét: a romantikát, a vágyat, a boldogságot, a felelősségvállalást, és a felismerést, hogy bár nem könnyű végigmenni az úton, de együtt sokkal szórakoztatóbb, sőt sokszor szívet melengető és megható. Szóval köszönöm szépen, én az Igazit kérem!