Az urológusnő

Mi az a kérdés, amit már unásig hallottál?

Hogy “honnan jött nekem ez az urológia”. Már az egyetem első éveitől, amikor gyakorlatokra jártunk, körvonalazódott, hogy olyan területre szeretnék menni, ahol alkalmam van gyakran operálni. Középiskolás koromban volt egy balesetem, ennek kapcsán vesesérülés miatt rendszeresen jártam urológiára, így szinte adott volt, hogy a manuális szakmák közül ezt válasszam.

Mi a szépsége az urológiának?

A betegek többségét szerencsére meg tudjuk gyógyítani és ez sikerélményt ad. Viszonylag gyorsan, eredményesen lehet dolgozni; látványosak az eredmények. Erre az általános sebészeten is lenne alkalom, de az ügyeleti rése kevésbé megterhelő. Sebészeten felvételes ügyeletben az éjszakát többnyire végig a műtőben töltik az orvosok, nálunk az éjjelek azért nyugodtabbak.

Az urológiai vizsgálat során állítólag egy mozdulat elég ahhoz, hogy reflexszerű szexuális örömhöz jusson egy férfi. Jöttél már ettől zavarba?

Szerencsére még nem tapasztaltam ilyet, ez azért nem jellemző. Gondolom, hasonlóan működik ez a férfiaknál, mint nők esetében a nőgyógyászati vizsgálat. Azért persze előfordul, hogy viccelődnek vele a fiúk, főleg akik “nagyvlegények”. Ők a vizsgálatoknál sem gátlásosak, rögtön hajlandók letolni a nadrágot, nem úgy, mint a szégyenlős férfiak, akik sokáig képesek kéretni magukat. Miután elmagyarázom nekik, hogy tulajdonképpen ezért jöttek ide, akkor végül ők is kötélnek állnak.

Lehet a foglalkozásoddal pasizni?

Vizsgálat közben nem jellemző, hogy udvarolnának, de vizsgálat után többen próbálkoztak már azzal, hogy kórházon kívül is találkozzunk. Persze már csak etikai okokból is nemet mondtam. Ha a magánéletre vagy kíváncsi: majdnem minden férfit érdekel, hogyan lehet egy fiatal, szőke nő urológus. Meséltetnek a szakmámról, néhányan izgalmasnak is tartják, de azért a legtöbben mégsem szeretnék, ha a párjuk „meztelen férfiakat” vizsgálna egész nap.

A te párod mit szól hozzá?

Nem féltékeny. Ő is orvos, sebészként dolgozik, tudja, hogy más a munka és más a magánélet.

Hogyan marad időtök a magánéletre, ha mindketten ilyen nehéz szakmában vagytok?

Nehezen. Mindketten sokat vagyunk a kórházban, elég hajtós ez az élet. Két nappal ezelőtt például este 9-kor jöttem el a munkahelyemről úgy, hogy reggel 7-re mentem dolgozni. Ez nem rendszeres, de napi 10 órát általában bent vagyunk, sokszor eltérő műszakban. Egyelőre úgy gondolom, hogy megéri, hiszen így sokat tanulok, de a későbbiekben, ha gyermekem lesz, máshogyan kell majd csinálni.

Milyen a munkaruhád?

Eleinte fatalpú klumpát hordtam, mert azt nagyon doktorosnak gondoltam, de nagyon fájt a derekam, úgyhogy hamar áttértem egy speciálisan kiképzett, gerincet kímélő cipőre. A felsőrészeim általában fehérek, viszont többnyire színes nadrágot hordok, nyáron pedig egy kis piros szoknyát. Híres is vagyok erről bent.

A betegek nagy része biztosan örül a piros szoknyának. De annak is, hogy nő vizsgálja őket?

Többször volt már, hogy keresték az ügyeletes orvost. Mondtam, hogy én vagyok, mire azt válaszolták: „jó, jó, de mi az urológus ügyeleteshez jönnénk”. Időnként csak néznek kétségbeesve, mert sokan férfira számítanak. A kollégák nagyon hamar befogadtak, szerintem nem kezelnek másképpen, mint a fiúkat, sem pozitív, sem negatív értelemben. Nem úgy működik a kapcsolatunk, mint az amerikai kórházi sorozatokban, de évente néhányszor mi is kiengedjük közösen a gőzt, még ha nem is megyünk együtt hetente sörözni.

Marad időd azért kikapcsolódni is?

Ha nem vagyok nagyon fáradt, futni megyek, ezzel a fejemből is kiürítem a napi gondokat és az állóképességemnek is jót tesz. Igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy eljussak színházba, moziba is.