Mit tegyek, ha féltékenyek egymásra a gyerekeim?

Minden többgyerekes családban anekdotikus történetek sorozata szól arról, mit is mondott, csinált a nagyobbik testvér, amikor megszületett a kicsi. A gyermeki fantázia ebben határtalan, hiszen van olyan, aki úgy gondolja, hogy jobb helye volna az újszülöttnek a kukában, mások azt javasolják, hogy esetleg a szülők visszavihetnék a kórházba vagy odaajándékozhatnák a szomszédnak…
Az elsőszülöttnek különösen nehéz dolga van, hiszen kezdetben a szülei teljes figyelmét élvezi, aztán ezen osztoznia kell, amikor megszületik a testvér. A második és a többedik gyermek már eleve osztozik a szülei figyelmén, de az ő helyzetük is egyedileg különböző.

Ne hasonlítgassunk!

Mindannyian arra vágyunk, hogy figyeljenek ránk és megértsenek bennünket. A testvérek között ezért (is) örökös versengés folyik. Két kisebbik fiamnak például Zelk Zoltán Este jó, este jó című versét szoktam elénekelni altatónak, aminek az a refrénje, hogy: „elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.”
A fiúk rendszerint hangosan felordítanak a végén, egymást túlharsogva, hogy én, én, mert mindegyik magát szeretné gondolatban elképzelni az ölemben. Képesek akár egy versen is összeveszni!

– A gyerekek versengése mögött mindig az a kérdés áll, hogy kit szeret a szülő jobban. Ezt számtalanszor ki is mondják és kérdezgetnek erről bennünket – magyarázza Gombos Bernadett gyermekpszichológus –, és ilyenkor soha nem elégszenek meg azzal a válasszal, hogy „mindkettőtöket egyformán szeretlek”. Ettől biztos nem fognak megnyugodni, már csak azért sem, mert ez nem is igaz. Mást szeretünk a fiunkban és a lányunkban, a legnagyobban és a legkisebben. Sokkal jobb, ha azt mondjuk el ilyenkor, miért fontos ő nekünk: „Mert te vagy az egyetlen középső gyerekem, és senki sem tud olyan szépen rajzolni, mint te, és senki nem tud olyan jóízűen kacagni, mint te.” Valami olyasmit kell kiemelnünk, ami nekünk fontos és értékes benne, az egyediségét és a pótolhatatlanságát, épp nem az egyformaságot. Inkább azt, ami megkülönbözteti a testvérétől. Ha ilyesmit mondunk el, akkor átéli a saját fontosságát, így férhet bele a dal végén elhangzó énbe akárhány én.

– Az is romboló hatású, ha valamelyik gyerek a család fekete báránya lesz – teszi hozzá a pszichológus. – Az talán magától értetődő, hogy fekete báránynak lenni nem jó, de nem járnak sokkal jobban a „bezzeg-testvérek” sem, mert ők is belekényszerülnek az örökös jó szerepébe. Ők nem tehetik meg soha, hogy rosszak legyenek, hogy olykor kifejezzék a dühüket vagy a félelmüket, mert ezzel elveszíthetik a pozíciójukat. Amikor a szülők folytonosan összemérik a gyerekek teljesítményét, egymáshoz hasonlítgatják őket, akkor valójában a testvérféltékenységnek ágyaznak meg. Az összehasonlítás ugyanis a legjobb táptalaja ennek.

Bízzuk rájuk!

A családi mindennapok mégis gyakran telnek veszekedéssel. A testvérek gyakorlatilag bármin képesek összekapni, egy darab kövön vagy egy rossz boton is, mert mindenkinek az kellene, ami a másiknak fontos. A szülő pedig abba a helyzetbe kényszerül, hogy valahogy „igazságot tegyen”. Gyakran kerülünk csapdába ezzel, mert a „ki ütött elsőnek? ki vette el? ki kezdte?” kérdését soha nem lehet megválaszolni teljes bizonyossággal. Ezért, ha igazat adunk valamelyiknek, könnyen azt az érzést keltjük, hogy az egyikük pártjára álltunk.

– Nem lehet teljesen kivonulni a vitás helyzetekből – fogalmaz a pszichológus – de az a jó, ha minél kevesebbszer ítélkezünk felettük. Sokkal jobb, ha rájuk bízzuk, hogyan oldják meg a konfliktusaikat. Például ha épp a biciklin veszekednek, akkor mondhatjuk, hogy ez bizony nehéz helyzet, mert ketten vannak és csak egy bicikli van, nem lesz könnyű megoldaniuk a problémát. De azt is mondjuk ugyanakkor, hogy mi bízunk bennük és sikerülni fog!
A saját gyerekeimnél is azt tapasztalom, hogy ilyenkor néhány perc után megszületik az egyezség. Ha nem, akkor még mindig elvehetjük tőlük a biciklit, és mondjuk azt, hogy csak akkor kapják vissza, ha már megegyeztek. Így nem kell nekünk „igazságot tennünk”, és nem lesz egyik gyereknek sem az az érzése, hogy az egyik vagy a másik pártját fogtuk.
Az egykék kimaradnak ezekből az élményekből, ők nem tapasztalhatják meg azt a sajátos, semmihez sem fogható kapcsolatot, ami az embert a testvéréhez fűzi. Ebben
az érzésben kezdettől fogva egyszerre van benne a szeretet és a gyűlölet. Valójában örülnünk kellene, ha a gyerek meg tudja fogalmazni a dühét és a csalódottságát a kicsi születésénél vagy később is a konfliktusok idején. Idővel rá fog jönni, hogy a testvére érkezésével nem veszíti el a szüleit, az iránta érzett szeretet örökre megmarad.

Gombos Bernadett gyermekpszichológus: Ha a veszekedések állandósulnak

A testvérféltékenység teljesen természetes jelenség. De ha azt tapasztaljuk, hogy a testvérek komolyan gyűlölik egymást, és a veszekedések állandósulnak, akkor ezen el kell gondolkodnunk. Könnyen lehet, hogy a szülők kapcsolati konfliktusai tükröződnek vissza a gyermekek szintjén. Ha ugyanis a szülők nem veszekedik ki és nem oldják meg a konfliktusaikat, akkor a feszültség állandósul, és megmérgezi a légkört. A kicsik érzik ezt, és maguk felé irányíthatják a szüleik dühét. Minden jobb nekik ugyanis annál, mint hogy a szülők egymást bántsák. Kiveszekedik a szüleik vitáit, szinte helyettük. Megoldást csak az jelenthet, ha a szülők megtanulják kezelni a problémáikat, és nem használják a gyerekeket villámhárítónak.

„Az egykék kimaradnak ezekből az élményekből, ők nem tapasztalhatják meg azt a sajátos, semmihez sem fogható kapcsolatot, ami az embert a testvéréhez fűzi. Ebben az érzésben kezdettől fogva egyszerre van benne a szeretet és a gyűlölet.”

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából:

• Milyen az élet a tévé után?
• Hogy él a nő Dubaiban?
• Anya főz
• Mit tegyek, ha féltékenyek egymásra a gyerekeim?
• A boldogság hányadosa
• Nagy változás kis átalakítással
• Dr. Vekerdy Tamás rovata

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!