A hír: Egy svéd fehérneműmárka boltjaiban azért lett kötelező az eladók saját melltartóméretének feltüntetése, mert a cég vezetése szerint ezzel segítik a bizonytalan vásárlókat.
Több, a cég üzleteiben dolgozó vagy már exalkalmazott szerint azonban a névtábla viselése megalázó, és azt állítják, nem önkéntes alapon működik. „Idős pasik is bejönnek a boltba és nézik a mellméretemet. Miért kellene mindenkinek tudnia? Az alsóneműüzletekben dolgozó férfiaknak sem kell a méreteiket mutogatniuk” – nyilatkozta nemrég egy, a neve elhallgatását kérő alkalmazott.
Winkler Nóra véleménye: Hú. Ezt több szempontból sem értem. Nem látom, mi az a realisztikus élethelyzet, ahol egy problémán a kitűzőre nyomtatott 70B vagy 80C segít. Tegyük fel, hogy az üzletbe belépő magának vásárolna melltartót, de bizonytalan, melyik passzolna neki. „A” esetben önmagát kabáttal takarva végigolvassa az összes eladónő táblácskáján a méretkombinációt. Aki épp lehajol, mert egy alsóbb fiókba tesz be egy pánt nélküli melltartót, azt kivárja, ha egy másik pont egy vevőnek segít, azt is, ha valakinek ebédszünete van és kiugrott félórára, azt is bevárja. Felvérteződve az összes ott dolgozó nő méreteivel vesz magának egy kényelmes, passzoló, előnyös melltartót.
„B” esetben bejön és odafordul egy eladóhoz, aki feltételezhetően tökéletesen ismeri a világ számos mellformáját, méretét, illetve a bolt kínálatát. Leveszi a kabátját, elmondja, miről van szó, az eladó pedig ad neki pár elképzelhető darabot, amik közül a próbafülkében kiemelkedik a győztes.
Férfiruhaüzletben én is sokszor kértem már segítséget ott dolgozó pasiktól, hogy hadd terítsek rájuk pólót, inget, pulóvert, hogy kiderüljön, ez-e a pasimra jó méret vagy a következő. De ha ezek a fiúk kitűzőn hordanák váll-, derék-, csípőméretüket, akkor is beteríteném őket, mert konkrétan látni szeretném.
Az idős bácsik meg szerintem nem a táblát bámulják, hanem a mellkast, amin a táblácska inkább zavaró lehet. Ha elég lenne „75B” „80C” feliratokat stírölni, összeomlana a pornóipar. Mindenki csak besétálna egy közeli fehérneműboltba, és meredten bámulná a mérettáblázatot.
Ha például könyvesboltba megyek, de nem konkrét címmel a fejemben, meg tudom a kérdezni az eladókat, tudnának-e javasolni. Ha lenne rajtuk egy hosszú, nagy, plakátra emlékeztető kitűző, rajta a felsorolással, ki mit olvasott, akkor is megkérdezném.
Ahogy a pincértől is, hogy mit ajánl a napi menüből, és nem biztos, hogy érdekelne, ha a gallérjába tűzve ott fityegne, hogy ő aznap mit ebédelt.
Mit tudhat egy mellméretes kitűző? Ha mondjuk dolgozatot kell írni Méretmegoszlás a szaküzletekben címmel, akkor kényelmes, hogy nem kell egyenként faggatózni, csak lelesni az adatokat és a viszontlátásra. Persze nem ismerem belülről a svéd oktatási rendszert, de olyan sok ebből sem lehet.
Pláne érthetetlen, hogy a svédeknek köszönhetjük az IKEA-t. Hol érdekel engem, hogy az ott dolgozók milyen lakásokban élnek? Pedig e logika szerint lóghatna a derekukra csippentve egy családi fotóalbum, nézd, ez a nappalink, itt meg Zsombor szobácskája, most festettük át a falakat. Munkaruhájukra meg személyes feliratok kerülhetnének „Nincs térlátásom, sose tudnám összeszerelni a polcrendszert” vagy „Csavarhúzásban világbajnok” vagy „Nem eszem húsgolyót, sem pedig szarvassonkát”. Ehelyett a sok semmitmondó infó helyett meg lehet kérdezni, hogy jó napot, hol vannak a szőnyegek, melyik képkeret akciós, van-e üveg tésztatartó. Közvetlen, megoldásorientált, tegezős beszédmódot tartanak fenn arra az esetre, ha a vevő – tisztában lévén saját lakása méreteivel, elképzeléseivel, ízlésével – kinyitja a száját és feltesz egy kérdést.