Magas vaskerítéshez érkezem, teteje szögesdróttal bevonva, a kapunál gyülekezünk, hogy bekísérjenek minket a már zajló fodrászakcióra, mely során Zsidró Tamás és tanítványai új frizurát kreálnak a fiatal bentlakóknak. Csoportosan indulunk el, ki- és belépni csak felügyelettel lehet. A hatalmas kertben néhol egy-két pad, körbekerített csúszda, üres röplabdapálya és elszórtan kisebb-nagyobb épületek. Életnek percekig nincs nyoma, a kertben csak macskákkal találkozunk, míg aztán a főépület lépcsőjén két lány rohan szembe velünk. Látszik, hogy ők már jártak a fodrászoknál, egyikük lelkesen meg is mutatja, hogy a frufruja most pont olyan, amilyennek szerette volna.
Az otthonban 63 lány lakik, 14–19 évesek. Van, aki előzetes letartóztatását tölti, más javítóintézeti nevelést kap, sokan a speciális gyermekotthon neveltjei. Alkalmanként mehet eltávozásra, akinek a jogszabály ezt lehetővé teszi, persze akkor, ha magaviseletével kiérdemli, és van kihez mennie. De többen akár egy teljes évig az otthonban töltenek minden éjszakát, mert nem várja őket senki. Érezni a hangulaton, hogy Zsidró Tamás látogatása nem egyszerű szépészeti esemény, hanem újabb kapocs a külvilághoz.
Elindulunk a fodrászszalonná alakított tanműhelybe, ahol máskor szabás-varrás oktatás zajlik, nő a hangzavar, zúgnak a hajszárítók. Zavarba ejtő a látvány, hirtelen nehéz eldönteni, ki kinek a haját veszi kezelésbe: Zsidró Tamás csapata és az intézmény lakói szinte egykorúak, minden négyzetméterre jut egy tizenéves a fal mellé tolt munkaasztalok között. Egyikük már csak a barátnőjére vár. „Lépcsőzetesre szerettem volna – mondja – sokat vágtak az aljából, furcsa, de jobb így.” Megkérdezem tőle, szokták-e egymás haját igazítani, elmosolyodik: „Néha igen, de én már szerdán szabadulok. Két éve hoztak át a börtönből, ahol előzetesben voltam. Rablásért kaptam két év javítóintézetet, két barátnőm meg egy fiatal gyerek kevert drogot az innivalómba.” A teremben nincs tükör, a lányok egymást biztatják, egyikük odakiabál a másiknak: „Én csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozom!.”
Júlia, az egyik speciális gyerekotthoni csoport nevelője tíz éve dolgozik itt. Volt olyan „lánya”, akinek már az anyukája is az otthon lakója volt (azóta Angliában él, továbbtanult, pont két hete jött látogatóba). „A gyerekek zsebpénzből szoktak hajfestékre, sminkre is költeni – mondja –, gyakorlottan festik magukat, de szinte minden új érkezőnek komoly hiányosságai vannak a higiéniában. Sok segítséget kell adnunk olyan alapvető dolgokban is, mint a mosdás, fürdés, a ruhák tisztán tartása” – mondja. Néhány fős csapat fut hozzánk a lépcső tövébe, kezükben ételhordó (ebéd Júliának), lelkesen vezetnek fel magukhoz, hogy megmutassák, hogyan élnek.
Andi az első számú idegenvezetőm. Nagyon örül: sikerült olyan frizurát kapnia, mint Tolvai Renátáé. Tágas előszobán át a nappaliba vezet. „Itt szoktunk vacsorázni, tanulni – mutatja –, és itt szoktuk megbeszélni a csoportgyűléseken, hogy kivel mi történt a héten.” A falon papírból kivágott, színes falevelek, egy tablón volt csoporttársak és nevelők képei.
Andi a hármas szobában lakik. Előresiet, gyorsan bedug valamit a szekrénybe, később elárulja, hogy az alsóneműje volt. A szekrény falán feliratok: „szeretlek, Ernőke”, „imádlak”. „Ezeket a volt csoporttársam írta ki. Én nem írok a bútorokra, azért kaptuk a falvédőt, hogy oda tűzhessük ki, amit szeretnénk.” Az övé most éppen üres, nemrég szedte le róla az iskolai okleveleit. Átsétálunk együtt Dóri és Anita szobájába, Dóri ágya igazi tinilányé. A falvédőn egy farsangi jelmez, fényképek barátokról, a testvéréről, „kinti” osztálytársakról. Anita még új itt, a falán csak egyetlen levél: „Ezt Marcellától kaptam, ő most szökésben van. Eltávozáson volt és nem jött vissza.” Eleinte ők is gondoltak szökésre, de sosem próbálták meg, és ma már nem is szeretnék: azt mondják, szeretnek itt lenni. Renáta például már hat éve van a rendszerben, nem voltak megfelelőek az otthoni körülményei, rossz volt a viszonya a nevelőapjával, iskolába sem járt rendesen.
| További fotókért kattints a képre! |
„Hogy ki hiányzik legjobban? Apámat mondanám, de ő már meghalt – mondja Dóri. – Mondhatom a testvéreimet is… olyan, mintha már felnőttem volna tizenöt évesen, és elmentem volna külön élni.” Hamarosan érettségizik, rendőr szeretne lenni, hogy segítsen az olyan lányoknak, mint amilyen ő. Alexa orvosnak készül. Megígérte hatévesen a papájának, hogy ha nagy lesz, meggyógyítja őket: „A nagyszüleim állnak igazán közel hozzám. A szüleim nem foglalkoznak velem” – teszi hozzá. Miközben beszélgetünk, Dóri és Andi fogják egymás kezét. Amikor látják, hogy észreveszem, elpirulnak és zavartan szétrebbennek. Nehezen beszélnek az érzéseikről, mégis alig várják minden kérdésemet.
Egyre többen leszünk a szobában. Néhányan csak az ajtóig merészkednek, Jil viszont nekifutásból ráfekszik az egyik ágyra, a többiek háta mögé. Ő az egyetlen, aki kicsit elégedetlen a hajával. Töredezett
| Boros Petra, a program szervezője (Lát-lak Alapítvány): „Hat éve besokalltam és elmentem Kamerunba önkéntesnek. Zsidró Tamással februárban találkoztunk először, elsőként hajléktalanoknak tartottunk fodrászakciót. Az intézeti lányokat akkor már egy program keretében fotózni tanítottam, így kerültünk most ide. Eszelős tudást kapok tőlük. Olyan világból jönnek, ami számomra teljesen ismeretlen.” |
volt, azért kellett levágni, de túl rövidnek találja. Derékig érő szőkét szeretne, ha lehetne. A kedvenc pulcsijában van, a nevelők segítenek nekik vásárolni. Csak két zuhanyzó van egy csoportban (8–12 fő), de megosztoznak rajta, előre engedik azt, aki eltávozásra készül. Ilyen alkalmakkor szoktak találkozni a kinti barátokkal is. „Valamennyien vannak még, de már kevesebben. Úgy látszik, mégsem voltak igazi barátok” – mondja Jil.
A fiúkról kérdezem őket. Kórusban vágják rá, hogy legjobban az Apollo 23 tagjai (X-faktor) tetszenek nekik, de Andi azt mondja, neki nem a külső számít, hanem hogy a fiú legyen kedves és figyeljen rá. A mostani barátja nem ilyen, ezért is készül vele szakítani. Dominikának ma lesz randija, még friss az ismeretség, lassan kezd is készülődni, mert már izgul. De biztos benne, hogy a haja tetszeni fog a fiúnak.
Az épület előtt már várakoznak a családtagok: látogatási idő van. Alig néhány ember áll a kapunál, pedig bent sok a lány. Zsidró Tamás nagyon lelkes: „Ezek a lányok annyi idősek, mint az én tanulóim – mondja. – Talán példát is tudunk nekik mutatni, hogy ilyen fiatalon is megtalálhatják az életben a helyüket. Volt, aki papírvágó ollóval vágta punkosra a haját és azt kellett korrigálni, de találkoztunk fiatallal, aki már tanult kicsit fodrászkodni. Sokukon láttam, milyen sérülékenyek, és hogy nem maguk miatt vannak ott, ahol vannak, de nem gyóntatás volt a célunk. Fantasztikus élmény volt találkozni velük, még most is a hatása alatt vagyok. Alig várom, hogy újra találkozzunk.”
A fiatalkorú bentlakók keresztnevét megváltoztattuk.