Baráti reggelik Németországból
Palotás Petra műsorvezető: „A vendég hozza a friss zsemlét”
„Hét óra eddig a személyes csúcsunk, ennyi ideig sikerült elhúznunk egy alkalommal a közös reggelizést a barátnőimmel. A gyerekeink még csecsemők voltak, és felváltva láttuk egymást vendégül reggelire. Németországban komoly hagyománya van a barátokkal közösen elköltött nagy, hétvégi reggeliknek. A másik nagyon karakteres vendéglátási forma pedig, amikor a vendégség nagyjából három óra körül a háziasszony által készített házi süteménnyel kezdődik, és az nyúlik bele a vacsoraidőbe. Vagyis a sütit nem desszertként eszik, hanem azzal kezdődik az étkezés. A németek kevésbé rohanva élnek, ami biztos, hogy valamilyen mértékben persze gazdasági kérdés is, a társadalmi és anyagi jólétet tükrözi. Van idejük arra, hogy két-három óra alatt igyák meg a kávéjukat.
Másrészt, mivel Németországban vasárnap zárva vannak az üzletek, a nők nem tudják ilyenkor vásárlással agyonütni az időt, és szinte rákényszerülnek a nagyobb hétvégi társasági életre, a gyakoribb találkozásokra, a közösen elköltött, ráérős étkezésekre. Kétségtelenül van ebben az életformában valami nagyon szerethető. És bár a német konyha nem tartozik a világ leghíresebbjei közé, péksüteményekben mindenesetre verhetetlenek. A reggelik szokásjoga megköveteli, hogy kérdezés nélkül, automatikusan mindig az érkező vendég hozza a friss zsemlét. A vendéglátó pedig nagyon kitesz magáért, a ham and eggstől kezdve a saját készítésű lekvárig minden ott sorakozik ilyenkor az asztalon. Két évvel ezelőtt, amikor férjhez mentem, teljesen idegen terepre kerültem, de szerencsére elég gyorsan sikerült nagyon helyes embereket gyűjtenem ott is magam köré. Ráadásul a férjemnek nagy családja van, akik nem is úgy festenek, mint egy északnémet família, az összetartásuk sokkal inkább idéz egy délolasz családot. Nincs olyan hét, hogy ne lenne két-három születésnap, és megadják a módját rendesen az ünneplésnek.”
Stefán Ildikó főiskolai adjunktus: „Anyukám kedvenc helyére emlékezünk”
„Amikor angliai továbbképzésen voltam, délutánonként Londont jártuk a kolléganőmmel. Egyik nap szinte már lépni sem tudtunk a fáradtságtól, lerogytunk egy padra, s csak később vettük észre, hogy egy kis réztábla van rajta egy idézettel. A hölgy neve is rajta volt, akinek ez volt a kedvenc helye. Olyan jó volt ott megpihenni, hálásan gondoltunk rá. Később azt is észrevettük, rengeteg ilyen pad áll Angliában, egy valaha élt ember emlékével… Aki elolvassa az emléktáblát, akarva- akaratlan, ismeretlenül is felidézi az emlékét. Ebben az időben anyukám, aki már a nyolcvanon is túl járt, egyre makacsabbul hajtogatta, hogy ha elmegy, ne tegyünk rá egy nagy követ. Hazatértem után ezért felvetettem neki a pad ötletét, amit először furcsállt, de azután megbeszéltük, hogy mivel egész életében a piacon árult, tehetnénk oda a padját. Sokáig bizonytalan voltam, vajon tényleg szeretné-e, de egyszer hallottam, amint azt meséli valakinek: „Nekem padom lesz, a lányom fogja nekem angol szokás szerint állíttatni.” Jászberényben egy városszépítő cég csodás köztéri padokat készít, így amikor anyukám 2001 októberében elment, hozzájuk fordultam. Az önkormányzat napok alatt kiadta az engedélyt, mindenszentek ünnepére már állt is a pad. Sosem fogom elfelejteni a látványt, amikor pár hét múlva két kisgyereket láttam ott összebújva: ketten majszoltak egy szendvicset, közben beszélgettek. Azonnal tudtam, jól döntöttem. Anyukám is ezt akarná, hogy jöjjenek el hozzá és beszélgessenek nála az emberek. Engem mindig nagyon elszomorít, amikor balesetek helyszínén kereszteket látok. Mennyivel jobb nekem, hogy az ő padján mindig ül valaki, télen itt árulják a fenyőfákat, tavasszal a palántákat. Minden megy tovább, de így egy kicsit vele együtt.”
Bartha Álmos kvízmester – a kocsmában játszani is lehet
„Egy évig tanultam Kínában, ott egy amerikai barátom sanghaji pubjában láttam először kocsmai kvízjátékot, ami Angliában és Amerikában népszerű. Amikor hazajöttem, mindenkinek meséltem, milyen jó volt, aztán januárban eléggé unatkoztam, és arra gondoltam, szervezek ilyet.”
Bartha Álmos a Külkereskedelmi Főiskolán szakdolgozatát írja, közben nemzetközi kutatást végez iparierőmű-hatékonyság témában, fűtési rendszerekkel foglalkozik, és mobiltelefon-flottát menedzsel. De a legfontosabb most: a QuizNight!
„Az első Szentendrén volt, 18-an jöttek el. A másodikra 16-an… Aztán beindult. A kérdések? Legjobban a klasszikus műveltségi kérdéseket szeretik, azokat kérik számon rajtunk: irodalmat, történelmet, zenét, építészetet. De van sport, popkultúra, földrajz, anagramma, film, rajzfilm, divat, autók. Egy idő után már úgy olvasok egy cikket, lehet-e belőle kérdés. Biztosan mondhatom: nincs semmi baj a magyar fiatalok műveltségével! Nagyon sokat tudnak! Hetente 55 kérdés kell, ezeket mi írjuk, általában pénteken összeülve, aztán hétvégén finomítva. És a játékosok is küldenek be, az első ötöt azokból tesszük fel. Nálunk zömmel egyetemisták, fiatalok játszanak, bár van olyan csapat, akiknek a szüleiből alakult egy másik. Szegeden 35 év az átlagéletkor. Egy évig csak Szentendrén volt játék, ma már további öt helyszínen: Budapesten három helyen, Szegeden és Pécsett. Minden hétfőn, ötfős csapatokban egyszerre az országban négyszáz ember játszik a vendéglátóhelyek által felajánlott italnyereményekért. Mivel egy időben játszanak mindenhol, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel a kvízmesterek, bajnokság jött létre, ez az interneten követhető (www.quiznight.hu). Ilyen egyébként az angolszászoknál nincs, ezt már mi találtuk ki Darvas Gáborral. Most a Vaskapu Tavernában játszó Sördögök vezetnek.”
Gálik Béla: „Hírét adjuk, hogy gyerek érkezett a házba”
„Hiába él a nővérem külföldön, gyakran találkozunk. Ő is gyakran hazalátogat, én is megyek, amikor csak tudok. Adrienn Olaszországba ment férjhez, Padova mellett, Mogliano Venetóban lakik. A családunk egyre több olasz szokást honosít meg: könnyebb ételeket eszünk, több zöldséget, rengeteg paradicsomot, és még jobban értékeljük a jó borokat. A család Olaszországban a legfontosabb érték. Ott elő nem fordulhat, hogy a gyerek nem ülhet a felnőttek közé, mert nincs elég hely, vagy kis asztalhoz ültetik, mert az a neki való. Az utódoknak már kisgyerekként is teljes értékű jogokat adnak. A várandósokat minden közintézményben, boltban előreengedik.
A házasságkötés után négy évig senki nem válhat el, hátha meggondolják magukat. Nem csoda, hogy ha gyerek érkezik a családba, az a legnagyobb öröm, és hírt kell adni róla. Amikor kint jártunk, sokszor láttuk, hogy ajtókon, kapukon nagy masnik, a kerítéseken pedig kisebbek vannak, rózsaszínek és világoskékek. Ezzel jelzik az utcának, a közösségnek, hogy kisbaba érkezett a családba. Akár a kocsi antennájára is kiteszik, vagy ha nagy erkély van, akkor oda egy óriásit. Beszerezni sem nehéz, minden virágboltban kapható. Amikor pedig észreveszik az emberek, akkor együtt örülnek. Amikor megszületett a keresztlányom, Eszter, egyértelmű volt, hogy ott és itthon is kitesszük a masnit. Ha arra kerül majd a sor, én is be fogok szerezni egyet.”
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Ha nincs velem a család, akkor semmi nem megy…
- Azzal is adsz, ha elfogadsz
- Jöttem, láttam, hazahoztam
- Szépségből szörnyeteg
- Kudarcból jeles?
- Anya főz
- Burda Anna grafikusnő negyvenévesen új karriert álmodott
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!