A hír: Állami gondozásba helyeztek egy több mint 90 kilós nyolcévest, mert az anyja nem törődött a kisfiú elhízásával. A clevelandi gyerek súlyosan elhízottnak számít, és olyan betegségek kockázatának van kitéve, mint a diabétesz vagy a magas vérnyomás. Az állami tisztviselők szerint ez az első eset, amikor egy gyereket kizárólag a testsúlyával kapcsolatos dolgok miatt helyeznek állami gondozásba. Az anya ügyvédjei szerint a kerület túllépte hatáskörét, mert szerintük az idézett orvosi kockázat nem jelent még a gyerek számára azonnali veszélyt.
Soma véleménye: Nagyszerű, hogy ennyire vigyáz ránk a Nagy Testvér, az államilag kijelölt Big Mamma, (nyilván ennek van előnye és hátránya, mint mindennek a földön), de azt gondolom, ezzel nem a jó megoldást találták meg az illetékesek. Miről is van szó? Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé!
Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez – a betegségek jelentése és jelentősége című könyvében a következőket írja a falánkságról:
„Az élet tanulás. A tanulás annyit jelent, hogy az eddigi énünkön kívül érzékelt princípiumokat integráljuk s tudatunk részévé tesszük. Az új állandó felvétele a tudat kiterjedéséhez vezet. Ha a »szellemi táplálékot« »anyagi táplálékkal« helyettesítjük, a bekebelezés csak a »test terjedelmesedéséhez« vezet. Ha életéhségünket tapasztalataink nem csillapítják, az visszahull testünkbe, s ott éhségként jelentkezik újra. Ez az éhség azonban csillapíthatatlan, mert a belső űrt táplálék nem töltheti ki. Egy korábbi fejezetünkben azt mondtuk, a szeretet önmagunk kinyitása és a bebocsátás – a falánk ember a szeretetet csak testében éli, tudatában nem képes rá. Szeretetre vágyik, de nem én-határait nyitja meg, csak a száját, s mindent magába töm. Az eredmény a »bánatháj« (Kummerspeck). A falánk ember szeretetet keres, elismerést, dicséretet – de sajnos nem autentikus szinten.”
Ha ezen a gondolatvonalon megyünk tovább, felmerül a kérdés: ezt a kövér kisfiút vajon jobban fogják szeretni az állami gondozásban, mint otthon? A választ nem tudjuk. Lehet. Sőt, ha már így alakult, reméljük is ezt. De azért azt tudjuk, hogy a gyerekek igen élesnyelvűek egymással, az állami gondozott gyerekek pedig sérültek, ebből következően pedig nagy általánosságban agresszívabbak egymással, mint azok, akik (harmonikus) családban nőnek föl.
A szeretetéhség és az információéhség (tudásszomj, vagy ebben az esetben inkább tudáséhség) visszahullik a testbe és a fizikai szinten dörömböl.
Minden embernek a szerető háttér, a szerető közeg adja az igazi biztonságot. (Egy házat el lehet venni vagy akár össze is omolhat, de a szeretet a legerősebb vár, ahogy írva is van…) A súlyfelesleget szokták bánathájnak, de védelmi pajzsnak is nevezni.
Igen elterjedt a szellemtudomány atyjának, Rudolf Steinernek az a mondata, hogy: „Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt!” Tőlünk északabbra már vannak olyan holisztikus szemléletű gyermekorvosok, akik, ha a gyerek beteg, a szülőket is „kezelik”. (Górcső alá veszik a köztük és bennük levő feszültségeket, negatív érzéseket.)
Ennek mentén én elsősorban az anyát kezdtem volna el gyógyíttatni, és nem a gyereket raktam volna állami gondozásba, még nagyobb bizonytalanságot teremtve neki ezzel. Kötelezően előírtam volna neki, hogy járjon pszichológushoz. És végtelen türelemmel addig és úgy magyaráztam volna el neki ennek az okát, hogy fel is fogja, meg is értse. Nem fenyegetéssel, hanem megértéssel fordulva felé. Hiszen benne is komoly blokkok és problémák lehetnek, ha eddig fajult a helyzet.
Az anya fokozatos gyógyulása, megértése, kinyílása gyógyíthatná a gyermeket is. Így két emberen (plusz a környezetükön) segíthettek volna egyszerre. Jelen esetben felmerül a kérdés: ez a megoldás (állami gondozás) kinek lesz jó? A gyermeknek? Az anyának? Az államnak?
Akik ilyen döntéseket hoznak, azoknak is előírnám a rendszeres kapcsolattartást a pszichológussal.