– Ugyanolyanokat fog kérdezni most is, mint mielőtt bekapcsolta a diktafont?
– Gondolom.
– Na, erre kíváncsi leszek.
– Miért kérdezi?
– Mert amint lenyomta a gombot, megváltozott az arca.
– Miért mondta az előbb, hogy nem jó normálisnak lenni?
– A normális emberrel nem történik semmi érdekes. Persze néha jó, ha nem történik semmi. Ha elmegyek szabadságra, két hetet mindig a tengerparton töltünk, és abból az első héten nem csinálok semmit. Viszek tíz könyvet, a fiammal elmegyünk merülni, a feleségemmel dumálunk, reggelizünk, vacsorázunk, és semmi nem történik.
– A betegei a boldogságot kergetik, amikor kábítószert használnak?
– Valamilyen lyukat próbálnak betömni a lelkükben.
– Mint mindannyian.
– Persze, csak az a kérdés, mivel tömjük be a lyukainkat. Mik azok a dolgok, amik örömet adnak. Ma a könnyű örömszerzés mindennapossá vált. Van például egy olyan szer, amit az üzletemberek LSD-jének neveznek, és negyven percig tartó hallucinációt okoz. Pont egy ebédszünetre valót. Mert ennyi ideje van napközben az öltönyös, jól kereső, öt nyelven beszélő, folyamatosan pörgő csávónak a kikapcsolódásra.
– Most akartam kérdezni, milyen káros szenvedélyei vannak, de éppen rágyújtott egy szivarra.
– Valójában pipázom, harminchat éve. Csak itt, az irodámban szoktam néha elszívni egy szivart.
– Miért kezdett pipázni?
– Mert szerettem volna nagyfiú lenni, és az apám is pipázott, így jó pipával, jó dohánnyal próbálhattam ki először.
– Nem válik hiteltelenné tőle?
– Soha senkit nem akartam leszoktatni a dohányzásról. A következményeiről lehet beszélni, de soha senkinek nem mondom, hogy ne gyújtson rá.
– Van olyan ember, aki nem érintett a szenvedélybetegségekben?
– Tízmillió függő országa vagyunk.
– Mi a különbség szenvedély és szenvedélybetegség között?
– Nagyon könnyen át lehet csúszni szenvedélyből szenvedélybetegségbe akkor, ha nincs az ember életében fék. Nekem ilyen fék a feleségem. Ha ő azt mondja, túl sokat dolgozom, neki elhiszem, hogy jót akar nekem.
– Mikor kell leállítani?
– Van, hogy megjelenek szombat délután az osztályomon, pedig nem kéne. Nem tudom, miért megyek be. Kérdezik a kollégák: főnök, mit csinálsz itt? Mondom, bejöttem. De miért?
– Mert ez a betegsége.
– Ha nem jönnék be, akkor is ugyanolyan kiválóan működne az osztály.
– Akkor mit téblábol ott?
– Mert munkaalkoholista vagyok. De ha Gyöngyvér azt mondja, figyelj, nem mész ma be, akkor nem hőbörgök, hanem rájövök, hogy igaza van.
– Magától nincs annyi esze?
– Nincs. Szenvedélybeteg vagyok.
– Annyiban különbözik csak a betegeitől, hogy mellettük nincs olyan ember, aki vissza tudná őket tartani?
– De ez a különbség nagyon fontos!
– Egy munkaalkoholista nem éppen az intimitás elől menekül?
– Én nagyon szeretem, amit csinálok. Ez a szenvedélyem, imádok itt lenni. És a családomat is imádom, családfüggő is vagyok. Tök jól érzem magam otthon, imádok otthon lenni. Ugye, hogy nem vagyok normális?
– Baleseti sebészként és mentőorvosként is dolgozott. Miért mindig a legdurvább szakágakat választja?
– Szeretem a gyors kihívásokat.
– Hogy mutassa, mennyire férfi?
– Ez nem a macsóságról szól, hanem a gyors döntésről. Ott állok a beteg mellett, és van húsz másodpercem dönteni a sorsáról, majd cselekedni. És ez nagyon jó, van benne némi stimuláló izgalom. Nem is kicsi.
– Ennyi idő után is?
– Hogyne. Abszolút. Itt a beteg, itt az élete, és abban a pillanatban, hogy odaérek mellé, az élete átkerül a kezembe.
– Ezért az izgalomért jön be olyankor is, amikor nincs az osztályon semmi dolga?
– Azért jövök be, mert szeretem. Mind a mai napig az olvasmányélményeim hetven százaléka szakirodalom.
– És nem azért olvassa, mert muszáj, hanem mert élvezi?
– Nekem ez szórakozás. Tegnap ügyeletes voltam, és amikor egy óra körül elcsendesedett a világ, még úgy másfél órát olvasgattam a cikkeket.
– Ötödik generációs orvosdinasztia tagja. Gondolkodott más pályában is?
– Eszembe sem jutott. Mindig is orvos akartam lenni. Apám rendelt otthon, azután később a bátyám is, láttam őket munka közben. Már a gimnáziumi építőtáborban is hozzám jöttek oda a többiek a kisebb sérüléseikkel.
– Azért keresnek az emberek mesterséges izgalmakat, mert nem találják meg azt a munkát, amit igazán szeretnének csinálni?
– Én azért nem járok bungee-jumpingolni, mert a munkám legalább annyi izgalmat biztosít.
– Vicces, hogy éppen most megszólalt a telefonja, és csengőhangként az „I can’t get no satisfaction” sort használja.
– Imádom a Stonest, megvan az összes lemezük, legalább tízszer láttam őket élőben is. Az ébresztőhangom a Start Me Up.
– De a Satisfaction arról szól, hogy ömlenek ránk a reklámok, és mi nem találjuk sehol az elégedettséget, a kielégülést. Orvosi hitvallásnak sem utolsó.
– Tökéletesen jól érzem magam a bőrömben. Van egy baromi jó családom és egy baromi jó munkám, egy baromi jó közösséggel. Ha megnyerném a lottóötöst, akkor is ugyanúgy bejönnék dolgozni, nem mennék el két év világ körüli útra.
– Soha nem voltak az életében hullámvölgyek?
– Amikor kiderült, hogy allergiás vagyok a gumikesztyűre, és ott kellett hagynom a traumatológiát, akkor volt pár kellemetlen hetem. De megtaláltam magam az új szakterületemen is.
– Magánéleti válságok?
– Nagyon jól megvagyunk a feleségemmel.
– És korábban? Nem gyötörték meg a nők?
– Olyan soha nem volt, hogy azt mondtam volna, ha ez a nő elhagy, befalcolok. Ennél mindig racionálisabban éltem az életemet.
– Mit kezd azzal, amikor a betege szerelmi csalódás miatt kerül padlóra?
– Csak akkor tudom reálisan látni a dolgokat, ha nem is próbálom magam beleképzelni a helyébe. Egy beszűkült tudatállapotú embernek nem az jelenti a segítséget, ha én is azon az apró lukon át kezdem szemlélni a világot, aminek a végén ő nem lát mást, csak tablettát, kést vagy pengét. Kívül maradok, ezért nagyobb a rálátásom, ezért tudok jobb tanácsot adni a késnél meg a pengénél. A kábítószereket sem kell kipróbálnom ahhoz, hogy drogosoknak tudjak segíteni.
– Nem is izgatja egyik anyag sem?
– Voltam már részeg, hogyne lettem volna. De hogy valami úgy változtasson meg, hogy abba érdemben ne tudjak beleszólni, az nem érdekel. Nem izgat, hogy kézen állva kukorékoljak.
– A fia orvos lesz?
– A gyereknek megvan az a borzasztó előnye, hogy az esze nagy részét az anyjától örökölte. Fantasztikusan vág az agya, a matek és a fizika érdekli, és mérnök szeretne lenni. 
– Használt már a fia kábítószert?
– Szerintem nem. Azért nem, mert ő a Zacher gyereke, és az milyen gáz lenne, ha valami történne vele. Abba az értékrendbe, amit átadok neki, nem fér bele a pszichoaktív szerhasználat.
– Miket csinálnak együtt a fiával?
– Múlt héten megnéztük a Vasököl című filmet, előtte egy fotókiállítást, bementünk még két boltba, és tök jót dumáltunk hazafelé. Koncertre is járunk együtt, most hétvégén Quimbyn voltunk. Kiss Tibi zseniális, szerintem ő a magyar Jim Morrison, ráadásul most már tiszta is. Most a Coldplay-re vadászunk, de még nem tudni, jönnek-e. Jön áprilisban a Tangerine Dream is, amit a gyerek annyira nem ismer, de azt mondta, eljön velem. Eljárok a kosármeccseire is, és általában jókat dumálunk. Bevett szokásunk, hogy amikor este zuhanyozik, beülök mellé dumálni a lehajtott vécéülőkére, és fordítva. Soha nem kérdezem ki tőle a leckét.
– A nejével mióta vannak együtt?
– Több mint húsz éve.
– Hol találkoztak?
– Az IKEA-ban.
– Meglátta az összeszerelhető kerti bútorok osztályon, és beleszeretett?
– Már ismertük egymást korábbról, mert együtt voltunk építőtáborban. Azután összefutottunk az IKEA-ban, megismertem, ő is emlékezett rám, és az a fekete farmergatyás, farmerdzsekis mérnöklány teljesen elvarázsolt. Azt meséli, másnap dolgoznia kellett volna, de én nem hagytam, mert folyton hívogattam. Következő nap elmentünk egy játékkiállításra a Petőfi Csarnokba, ahol egy csomót társasjátékoztunk. Emlékszem, alig fértem be a kis Polskijába. Két hónapra rá, karácsony előtt kimentünk együtt New Yorkba öt napra, az is tökéletes volt.
– Mikor tudta, hogy el akarja venni?
– A harmadik napon.
A könyv szerzője, Karizs Tamás újságíró gyerekkori barátja az ország kedvenc toxikológusának – 37 év ismeretség adta az ötletet, hogy könyv formájában kibeszéljék dolgaikat, szakmai és magánéleti titkokat.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Zséda – A várakozás is ünnep
- Dr. Zacher Gábor: „A feleségem a fék”
- Nőnek lenni – nem mindenütt jó
- Salzburg, puncs, csoki
- Domján Edit (1932–1972)
- Énekszó vagy háttérzene?
- Anya, Anya, most mi leszünk a Jézuskák!
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!