Pikali Gerda: “Mindannyian magunkban lakunk”

Pikali Gerda úgy véli, ha egy színész el tud játszani egy karaktert, akkor az ahhoz tartozó tulajdonságok benne is feltétlenül megvannak, még ha nem is azok kerülnek folyton előtérbe a viselkedése során. Persze azt is meg kell tanulni, hogyan bánjunk ezekkel az illúziókkal, hiszen vele is előfordult már, hogy nem tudta abbahagyni a sírást a színpadon. Ám ameddig az anya, a feleség, illetve a mindenhol csak ragyogó színművésznő szerepét ilyen átéléssel hozza, nemcsak szerettei, de mi is megnyugodhatunk.

Most, hogy egy percre megpihenni látlak, harmonikus embernek tűnsz, aki azt is mosolyogva veszi tudomásul, hogy jéggel dúsítva érkezett meg az üdítője, holott nem úgy kérte, de nem akarom rád kényszeríteni saját benyomásomat, ezért megkérdem: te mit nevezel harmóniának?

Szerintem akkor harmonikus egy ember élete, ha önmagával teljes mértékben ki van békülve, „önazonos” életet képes élni, illetve ismeri önmagát, és elfogadja olyannak, amilyen.

Ezek szerint te olyan vagy, aki semmin sem ütközik meg, azaz kicsit sem zavarja, ha „semmibe veszik” a rendelését? Ennyire pozitív személyiség lennél?

Igen, mert úgy vélem, ez a legfontosabb szempont, hiszen ebből indul ki minden, nem eget verő probléma, hogy rosszul hoznak ki egy rendelést, manapság mindenki túlterhelt, hibázhat. Mindenféle cselekedet, bármilyen kommunikáció bennünk gyökeredzik, bárkivel is álljunk kapcsolatban. A belső tartásunk kihat a külvilágra is, illetve a legszűkebb közösségre, aminek része vagyok – legyen az a családom, vagy akár a színház.

Elmondhatjuk, hogy a pozitív életszemlélet egyik alappillére a tudatos magatartás?

Én fontosnak tartom, hogy ismerjem a határaimat, vagy ha még nem vagyok tudatában mindnek, akkor keressem őket. Rendre előfordul, hogy magamnak is önismereti tréningeket szervezek, akaratpróbákat tartok, amelyek segítségével megtudhatom, mire is vagyok képes – ez egy életen át tartó folyamat, amelynek során nyilván megannyi új dolgot ismerek meg önmagamban. Mindannyian „magunkban lakunk”, és ha nem vagyunk elégedettek ezzel az „otthonnal”, nem is tudunk továbbmenni.

Sok, nálam okosabb ember állapította már meg, hogy az embernek önmagát a legnehezebb elfogadnia. Ha azonban ezzel már megvan, vajon könnyebben békül-e ki a világgal, lesz barátkozóbb, illetve szerethetőbb?

Biztosan így van, én pedig pontosan ilyen típusnak tartom magamat, és nem is akarok másmilyen lenni. Igaz, nekem is vannak rosszabb napjaim, de olyankor is minden tettemet vállalom, hiszen nincs takargatnivalóm, az vagyok, ami. Persze ha valaki rávilágít valamilyen gyengeségemre, akkor szívesen átgondolom a szavait, és ha igaza van, akkor vállalom is a dolgot, ugyanakkor próbálom úgy élni az életemet, hogy ne kövessek el semmi olyat, ami hibának nevezhető… De mivel emberek vagyunk, nyilván tévedünk.

Szakmailag nem vezet megalkuvásokhoz, hogy igyekszel mindenhez pozitívan közelíteni, és ha kell, a véleményedet is hajlandó vagy revideálni?

Ha valahol nem érzem jól magam, azt azért többnyire közlöm is, azaz kifejezésre juttatom, hogy márpedig nem tudok dolgozni ilyen és ilyen körülmények között, tehát vagy változtatunk a dolgokon és találunk megoldást, vagy pedig megválunk egymástól, mivel a gyakorlat is igazolta, hogy nem vagyunk kompatibilisek.

Magyarán te amolyan „szókimondó asszonyság” vagy?

Valóban mindig kimondom, amit gondolok, csak a csomagolás szokott változni, hiszen nem mindegy, hogy mit hogyan mondunk. Fel lehet háborodni dolgokon, de ha ezt nem sértően közöljük, hanem inkább megpróbálunk segíteni vele a másiknak, akkor annak lesz eredménye, ráadásul csakis úgy tudunk előrejutni, ha mindenkivel megtaláljuk a hangot – hátráltató körülmények között ugyanis gyakran hátrányos kimenetelű eredmény születik.

Az interjút teljes terjedelmében elolvashatod a Nők Lapja Ezotéria legfrissebb – 2012/1. – számában.