A hír: Egy új alkalmazás segítségével a síron túlról üzenhetünk az ismerőseinknek a Facebookon. A meglehetősen morbid If I Die (Ha meghalok) nevű alkalmazásban egy vagy akár több szöveget, illetve videót menthetünk el, melyeket csak posztumusz szeretnénk megjelentetni a Facebook-üzenőfalon.
Miután rögzítettük a síron túli üzeneteket, meg kell jelölnünk három kellőképpen megbízható facebookos ismerősünket is, akik később igazolhatják a halálhírünket. Ha mindhárman megerősítik, hogy távoztunk az élők sorából, az alkalmazás posztolja a falra a szövegeket vagy a videókat, az előzetesen megadott ütemterv szerint.
Soma véleménye: Remek ötlet! Szent meggyőződésem, hogy az igazi felnőtté válásban elengedhetetlen szempont, hogy képesek legyünk szembenézni a saját halálunkkal, sőt továbbmegyek: a halálra való tudatos felkészülésre van szükség. Biztos vagyok benne, hogy életem utolsó két-három évtizedében (szerintem körülbelül 110 évig fogok élni, ezen transzmunkában már dolgoztam) a halálomra való felkészülés fontos téma lesz. A buddhisták évtizedeken át tanulják, hogyan menjenek át a másik oldalra, mi mindent és hogyan érdemes itt elrendezni, hogy a köztes létben a lélek a lehető leginkább békére leljen. De ha csak józan paraszti ésszel belegondolunk abba, hogy mit okoz a környezetének az, ha elintézetlen, kifizetetlen, befejezetlen dolgokat hagyunk a rokonainkra, szeretteinkre, illetve milyen úgy elmenni, hogy a halálunkkal legfőképpen adunk a többieknek és nem elveszünk tőlük (bár ez azért ennél jóval árnyaltabb), akkor könnyű megérteni, miről beszélek. Én mindenképpen felkészülten és stílusosan szeretnék meghalni, az a tervem, hogy évtizedeken át való ki-be járkálás után magam döntsek úgy, hogy lejárt az idő, elhagyom a testem. Szerintem ez a tudatos, profi halál. (Aztán persze majd meglátjuk, mit ad az élet, illetve a halál…) Szépen lerendezni és előkészíteni a dolgokat úgy, hogy a szeretteimnek semmiféle saramat ne varrjam a nyakába. Már közel tíz éve tervezgetem azt, hogy amikor közeledni érzem a halálomat, akkor felmondom valami hanghordozóra a temetésemen való búcsúbeszédemet, azzal a kéréssel, hogy ott játsszák is le. (Kedves Szeretteim! Ti még ott, én már itt…) Azt is elképzeltem, hogy időközben ezen pontosítanék, így újabbat mondok föl. Talán egy egész csokornyi gyűjtemény lesz majd a felmondásokból, aminek – előre lefektetem – a jogörökösei a Nők 2000 Nyitott Kapu Közhasznú Alapítvány javára (www.nok2000nyitottkapu.hu) a gyerekeim. Nos, ezt én nem a fészen adtam közre, hanem a cafén.
Ha a Facebookon létrejön egy ilyen alkalmazás, mely a halál után adagolja a távozás előtt rögzített információkat, az azt jelenti, hogy az embereknek komolyan szembe kell nézniük azzal, hogy előbb-utóbb ha nem is az örök, de egy másik „vadászmezőre” távoznak, távozunk. Nagyszerű! Ezáltal a jelen pillanat is kicsit átértékelődik, talán jobban meg fogja becsülni az ember a mostot, a földi lét adta lehetőségeket. Elkezdjük majd kimondani azokat a dolgokat, amelyekről eddig a kultúránk eddigi szokásai miatt nem beszéltünk. (Bár hál’ istennek, egyre inkább erősödik a hospice-munka jelenléte például.) És emiatt egyre többet beszélünk majd arról, milyen lehet az a világ, amit most nem látunk. Egyáltalán van-e?
Izgalmas lesz majd a meghalt barátaink gondolatait, üzeneteit olvasgatni, amelyeknek ezáltal feltehetően még nagyobb jelentőségük lesz.
Én a következőket hiszem most a halálról (majd kiderül, hogy mindvégig ezt fogom-e hinni…): jogos a feltételezés, miszerint a 21. századi ember simán élhet százhúsz-százötven évet. Egész biztos, hogy átlagban ki fog tolódni az élethossz, ahogyan már most az történik. Ha valaki meghal, annak feltehetően kellett, hogy legyen valami oka. Tavaly a Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézetben csináltunk olyan gyakorlatot légzéses transzmunkában, hogy megnéztük, meddig tartana az életünk, és ha úgy döntöttünk, hogy ezen szeretnénk hosszabbítani, akkor (transzban) a jövőből visszamentünk a múltba, és megkerestük azt a pontot és okot, ami a halált okozta (volna). Majd ezt feloldottuk, és megint vissza a jövőbe, egészen addig, amíg azt nem mondta az illető: ennyi elég az életből. (Nem tudom, hol hallottam a mondást: nem az életet, a minőségi életet kell a legtöbbre becsülnünk.) Aztán majd meglátjuk, hogy így van-e.
Egy biztos: a halállal még itt az életben szembe kell nézni, ez csak adhat nekünk. Talán már most el lehet kezdeni gyűjtögetni a megjegyzéseinket, amelyekről szeretnénk, ha fennmaradnának a halálunk után. Izgalmas önismereti játék – már itt a jelenben.