“Móki megmentette az életünket”

Rumi, a világelső

„A közlekedés fehér bottal számomra egy rémálom volt, miután megvakultam. Nem mertem kilépni a lakásból – emlékszik vissza a Rumi nélküli időkre Vincze Zsuzsanna. – Tizenkilenc évesen már három hónapja vakon éltem, amikor láttam, hogy látássérült barátnőm élete mennyivel könnyebb a kutyájával, Bugival. Most februárban lesz négy éve, hogy együtt élek a labradorommal, Rumival. Az én ötletem volt, hogy próbáljuk meg Rumit nemcsak vakvezetésre, hanem az epilepsziás rohamaim jelzésére is kiképezni, és a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány segített ebben. Amikor képeztük, még nem lehetett tudni, hogy Rumi világelső lesz ebben, de egy konferencián erre is fény derült – meséli Vincze Zsuzsanna. – Rumi maximálisan szófogadó állat, de miattam bármilyen szabályt képes felrúgni. Amikor érzi rajtam a roham közeledtét, simán felugrik az ágyra, kinyitja az ajtókat, vagy bejön a fürdőszobába, pedig napközben ezeket tilos csinálnia. Addig nem hagy nekem békét, amíg le nem fekszem és biztonságba nem helyezem magam – magyarázza Zsuzsa. – Soha nem tévedett sem a vakvezetésben, sem ebben, és semmi nem tudja megzavarni. Volt olyan is, amikor a parkban játszott egy másik kutyával, és egyszer csak odaszaladt hozzám, és jelezte, hogy azonnal menjünk fel. Tanítottam neki pár érdekes kunsztot is. Jelzőszóra tud keresni bank-, üdítő-, kávé- vagy Túró Rudi-automatát, és meg tudja különböztetni őket. A legkisebb tócsákat is kikerülteti velem… Mindenben megkönnyíti az életemet.”

Móki, a nyíregyházi hős

Móki első ránézésre átlagos házicica, ám ő életeket mentett. Fazekas Dóra és párja siketnémák, akik békésen aludtak, hiszen semmit nem vettek észre abból, hogy a társasházban, ahol élnek, gázrobbanás történt 2010 nyarán. Cicájuk azonban felébresztette őket: elkezdte a mancsával pofozgatni az arcukat, Dóráék pedig felébredve meglátták az ablakon át a beszűrődő fényt, a tűzoltóautókat. A házaspárról a szomszédok a nagy ijedtségben megfeledkeztek, de cicájuk megmentette az életüket.
Dóra egy iskolában találta a cicust, azt látta, hogy bántják őt, és ő kötelességének érezte, hogy megmentse és hazavigye. Párja eleinte nem örült a jövevénynek, de hamar megszerette, a cica életmentő akciója óta pedig nagy becsben tartja. Azóta Móki élete luxus és kényelem: gazdái a legjobb ételekkel kényeztetik a cicust.

Dömi, a rendőrkutya

2010 nyarán, a legnagyobb kánikulában Dömi megtalált egy elkóborolt kislányt, aki eltévedt az erdőben. „Megtaláltuk a kislány cipőjét, és szagminta alapján, a megáradt patakot is átszelve gyorsan ráleltünk a gyerekre” – emlékszik vissza Dömi gazdája, Béres Péter főtörzszászlós. A másik eset 2011 januárjában történt. Egy asszony jelentette, hogy eltűnt a férje. „Egész este kerestük, de akkor nem találtuk. Reggel újra kimentünk, és találtunk egy elhagyott táskát. Ez elég szagmintát jelentett Döminek ahhoz, hogy rátaláljon a férfira, aki félig kihűlt állapotban feküdt az erdőben – emlékszik vissza a gazdi. – Ha akkor nem találunk rá, megfagyott volna.” Az életmentő német juhász kutya sajnos már nincs köztünk, de legendás tettei fenntartják a dicsőséget. Dömit másfél éves korában vásárolta meg a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság járőrkutyának, később pedig átképezték nyomkövetőnek. Béres Péter főtörzszászlós öt éven keresztül dolgozott vele. Végül közel tízesztendősen, nemrég pusztult el betegség miatt. „Nagyon szoros kapcsolatom alakult ki vele, igazi társam volt, gyakran haza is vittem magammal. Nagy törés volt a halála, de szerencsére akkor már volt mellettem egy fiatal német juhász is” – meséli a gazdi.

Bona, a gyerekbarát

Bona másfél éves kora óta terápiás kutya, vagyis olyan állat, aki bizonyos emberi egészségügyi problémák megoldásában segít. Tavaly nyárig csak egészen pici gyerekekhez járt, de idén már felnőtt fogyatékos napközibe is hetente eljár. Már pusztán a jelenlétével képes segíteni. „Egy kislány nem járt a csoportba, sőt először járt nálunk. Ahogy meglátta Bonát, rögtön megszólalt, hogy nekik otthon fehér kutyájuk van, a terapeuták pedig csak néztek, hiszen korábban a kislányból egy szót sem sikerült kivarázsolniuk – emlékezett vissza a gazdi, Bán Éva. – Sok ilyen gyerekünk volt, aki a kutyával kezdett el beszélni, aztán később már velem és a terapeutájával is.” Bonát, a négyéves német dogot gazdája eleve terápiás állatnak szánta. „Ő volt az alom legbarátságosabb és legérdeklődőbb kiskutyája, ezért pécéztem ki magamnak. Páratlanul engedelmes állat. Minden szavamra reagál, és úgy van betanítva, hogy nemcsak nekem engedelmeskedik, hanem bárki másnak is, aki kéri. Tud akadályokat kerülgetni, kúszni és mászni, mivel ezeket a trükköket nagyon élvezik a gyerekek.” Bona a terápiákon főképp motivációs eszközként van jelen, mivel a gyerekek szívesen vezetik vagy követik őt.

Muki és Robi, a gyerekgyógyító lótestvérpár

Muki és Robi igazi univerzális segítők, akiket a gyógyítás és a fejlesztés szinte minden területén be lehet vetni. A gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna során a testvérpár tanulásban vagy értelmileg akadályozott gyerekekkel, látás- és hallássérültekkel, valamint autista és hiperaktív gyerekekkel dolgozik együtt, a legváltozatosabb, egyénre szabott gyógypedagógiai módszereket használva. De együttműködnek pszichológusokkal, részt vesznek para-sportfoglalkozásokon és a leendő lovasterapeuták kiképzésében is.
A két haflingi egymás kiköpött hasonmásai, hiszen ők ketten testvérek. Bozori Gabriella, a fóti Lovasterápiás Központ vezetője szerint ugyan mindketten tökéletes terápiás lovak, és a korkülönbség csak egy év (Robi tizenegy, míg Muki tízéves) köztük, ők ketten mégis olyanok, mint a tűz és a víz. Kis, zömök termetük elsősorban a gyerekekkel való közös munkára teszi őket alkalmassá. Robi nagyon precíz, maximálisan koncentrált, Muki is nagyon jól képzett, de sokkal játékosabb és érdeklődőbb a testvérénél. „Akárhány éves, mindig picit éretlenebbnek tűnik a koránál. Odanézeget mindenre, és ha felül a lovas a hátára, ő hátrafordul, hogy megnézze magának – mosolyog Bozori Gabriella. – Nagyon elmélyült kapcsolat tud kialakulni a lovak és az őket látogató gyerekek között. Robikának például van egy állandó lovasa, aki rendszeresen hosszasan suttogva mesél a lónak az életéről, Robika pedig közben végig olyan arccal figyel, mintha mindent értene.”

Huba, Ámor kutyaformájú nyila

„Úgy terveztem az életemet, hogy nyugdíjas koromban lesz kutyám, de úgy alakult, hogy egy baleset miatt előbb lettem nyugdíjas, mivel tolószékbe kerültem – mesélte Nánási János, Huba, a két és fél éves labrador gazdája. – Nem is annyira a fizikai segítségnyújtás miatt volt rá szükségem, hanem inkább társként. Ha Hubával jelenek meg, sokkal nyitottabbak lesznek az emberek. Huba előtt az emberek szánalommal, illetve segítségnyújtási szándékkal közeledtek felém, vagy észre sem vettek. Amióta velem van, a kutya az első, csak azután érdeklődnek, hogy ki vagyok én, majd a legvégső esetben térnek csak rá az állapotomra” – magyarázza János.
Huba tizenöt hónaposan került gazdájához. Hathetes korától képezték. „Igazi társ, aki sok apróságban tud segíteni nekem – meséli János. – Kinyitja az ajtókat, kiviszi a szennyest a mosógépbe, vagy felveszi, ha leejtek valamit. Ezek látszólag nem nagy dolgok, de nekem óriási segítséget jelentenek – meséli büszkén a gazdi. – Versenykutyaként részt venne velem a paraolimpián, sőt terápiás kutyának is kiképeztem, és együtt szoktunk járni a foglalkozásokra, de a legnagyobb dolog az, hogy neki köszönhetem a páromat. Jártunk kutyaiskolába, hogy Huba lazíthasson kicsit, és ott ismertem meg a jelenlegi szerelmemet.”