Göncz Árpád hihetetlenül aktív életébe sok minden belefért: udvarlás, háborús ellenállási mozgalom, családalapítás, Kisgazda Párt, segédmunka, hegesztés, az ötvenhatos forradalom, börtönévek, írói, műfordítói munkásság. Életének betetőzése talán mégis az a tíz év, amikor Magyarország köztársasági elnöke volt. Köztársasági elnök, akit mindenki Árpi bácsiként emlegetett és emleget ma is, akinek oldalán egy csendes, szelíd mosolyú asszony, az ország Zsuzsa nénije teremtette meg minden időben a biztos hátteret.
Árpi bácsi ilyen
Az, hogy Zsuzsa néni veszi föl a telefont, s hogy örül a hívásomnak, nem lep meg. Az, hogy az idős pár a lépcsőnél vár, szokatlan, de hogy kitörő örömmel fogadnak, már természetes, ők minden látogatásnál így tettek. És mert ismerem közvetlenségüket, természetességüket, az sem lep meg, amikor szememre vetik: régen jártam náluk. Átölelem a születésnapost, hosszan, szorosan. Idézem az arcot, a tekintetet, az első találkozást. Eszembe jut 1992, Őrbottyán, a gyermekotthon. Újra érzem az erős – számomra első elnöki – kézszorítást, látom a fess férfit, a fiatalos tartást, és látom, ahogy leül a fogyatékos kicsik közé a padlóra és narancsot pucol nekik, vagy ahogy később nyeli a könnyeit a hálós ágyak, a tomboló beteg gyerekek láttán.
Az elegancia, a derű, a mosoly a régi, de most lassúbb, hajlottabb, törékenyebb.
A gondolat sebes. Miközben letelepszünk, eszembe jut, többféle könnyét láttam. Láttam vendégeivel könnyezve kacagni, miután egy, a feleségének átnyújtott csokor kapcsán megjegyezte: „Gyerekek, ez szép! De nem kellett volna fáradni. Hol szedtétek? Itt álltatok meg a környéken?” Feszültségoldó, humorral fűszerezett mondatok voltak ezek. Mert ő mindig figyelt, érzett. Akkor, a csokrot átnyújtó zavarát, a kezdő virágkötő ügyetlenségét látta, a feszengést, hát kötelességének érezte, hogy humorizáljon.
Most ezen a napfényes februári napon, miután elhelyezkedett, Árpi bácsi huncut mosollyal fűszerezve kérdezi tőlem: „Ugye, milyen öreg vagyok?!” Kilencvenéves, isten éltesse! – mondom, mit is mondhatnék. Tudom, neki nem kell bók, szívesebben fogadná, ha őszintén azt mondanám: igen, eljárt az idő, de Árpi bácsit nem látom nagyon öregnek, bár a haj fehérebb, tán ritkább is kicsit, és hát a test, persze, az is változik, fárad, lassul, töpörödik, ahogy a gondolatok is, csak az emlékek, az emlékek a régiek. Erre bólogatna, de nem beszélünk a korról, próbálunk múltat idézni, régi nehéz és gyönyörű éveket.
Hónapokig nem tudtak egymásról
Az apácák szigorú leánygimnáziumának matrózruhás, fekete harisnyás, klottkötényes lányai és a Werbőczy Gimnázium (a mai Petőfi) okos fiai a harmincas évek végén, negyvenes évek elején a tánciskolában találkozgattak. A fiatal Göncz Árpád nem szeretett táncolni. A fal mellett ült, a szülők közt, velük beszélgetett, így Göntér Zsuzsa édesanyjával, aztán a lányával is. Kísérgette, korcsolyázni mentek, lassan mélyült a barátság. Tizennégy és tizenhat évesek voltak, szinte gyerekek. Néhány év múlva mindketten egyetemre kerültek. Árpád a jogi karra, Zsuzsa a közgazdasági egyetemre.
Történetüket csak a háború zavarta meg. Azt mesélik, negyvennégy tavaszán, az első nagyobb bombázás után egy ízben Pestről Budára gyalogoltak, és ez a háromórás út döntötte el a sorsukat. Valamivel ezután Árpádot behívták katonának, de negyvennégy őszén megszökött, Zsuzsa pedig a szüleivel Sopronba költözött. Elszakadtak egymástól, hónapokig nem tudták, él-e, hal-e a másik.
Zsuzsa csak később tudta meg, hogy Árpád részt vett az ellenállási mozgalomban, és egy rajtaütésben átlőtték a combját. Zsuzsa édesapja a családnak föltette a kérdést: „Menjünk Nyugatra?”, de a fiatal szerelmes lány azt mondta, ne. Emlékszik, beszéltek erről Árpáddal is, aki határozottan kijelentette: „Se Nyugatra, se Keletre nem hagyom el az országot, akármi lesz is!” Zsuzsa ehhez igazodott.
Hogy mi volt az, ami a két fiatalt egymáshoz húzta? Hogy lehet-e erről beszélni több mint hatvanhat év házasság után? Nem lehet. Az viszont biztos, hogy Zsuzsa szerint Árpád hihetetlenül jó beszélgetőpartner volt, okos, sokkal többet tudott a kortársainál, és gyönyörű leveleket írt. Meg aztán úgy volt vele, ha mindketten megússzák a háborút, akkor az Isten is egymásnak teremtette őket.
A fiatalok dolgoztak, alakult az egzisztenciájuk, a rossz jelek dacára is optimisták voltak, hittek Magyarország jövőjében. „Akkor lesz esküvő, ha nem fognak le!” – mondta Árpád negyvenhat karácsonyán. A házasságkötés negyvenhét januárjában a városmajori kistemplomban, katolikus szertartás szerint zajlott.
A pár baráti segítséggel a Bécsi úton rendezkedett be egy kis lakásban. Dolgoztak, várták első gyermeküket. 1947 novemberében megszületett Kinga, de addigra állandóvá váltak a zaklatások, az ÁVO mindenhol összeesküvést gyanított. Gönczékhez este érkeztek. Mindent átkutattak, és következett pár hét vizsgálati fogság.
A Kisgazda Pártot földarabolták, Árpád elveszítette a Kovács Béla melletti titkári állást. Mire szabadult, megszűnt a Nemzedék szerkesztősége, így egy ismerős vízvezeték-szerelő mellett lett segédmunkás, és kitanulta a hegesztőszakmát. Nagy szegénységben éltek, de azt mondják, soha nem éheztek, és természetes volt, hogy az élelemért sorba kellett állni. A második gyerek, Bence születése után Zsuzsa átmenetileg nem dolgozott, férje segédmunkásként reggel ötkor indult munkába, késő este ért haza. Aztán világra jött Annamária, s végül ’56 tavaszán megérkezett Dani. A család négy gyerekkel költözött át a szomszédba, egy háromszobás lakásba, ahol az elnökké választásáig, 1990-ig éltek.
„Éjjel jöttek”
Ötvenhatban Göncz Árpád egyfolytában az utcán volt, mint annyian. A barátok hívták, menjenek Nyugatra, de ők maradtak, pedig nyilvánvaló volt, hogy börtönbe csukják. „Éjjel jöttek. Megcsókoltuk egymást, és elvitték – meséli Zsuzsa néni. – Tizennégy hónap vizsgálati fogság után, ’58-ban, a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglant kapott. Nem lepett meg, hisz annyi rettenetes ítéletet hoztak akkoriban. Inkább a bizonytalanság volt ijesztő. De nekem segített a megingathatatlan hit!”
Aztán hosszan mesélnek a börtönévekről, hogy kockacukrot, citromot és öt angol nyelvkönyvet vitt Zsuzsa a börtönbe, melyekben aláhúzta a megfelelő részeket, úgy üzent. Szóba kerülnek a sötétkék zsebkendők, melyek kék tintával írt leveleket rejtettek, végül Zsuzsa néni idéz férje börtönből írt, meseszép leveleiből, majd meglepetésemre azt mondják: nem érezték igazságtalannak a büntetést, a kor ilyen volt, és akkoriban az a mondás járta: háromféle magyar van, aki már ült, aki ül, és aki ülni fog.
Mindeközben otthon béke és szeretet vette körül a négy gyereket. A két nagyobb, Kinga és Bence iskolába járt, a két kicsi Gödön lakott a nagyszülőknél, hogy Zsuzsa néni tudjon dolgozni. Férjét rendszeresen látogatta, de a gyerekeket csak félévente, párban vihette a beszélőre, így évente egyszer látták az apjukat. Sokan segítettek nekik ebben az időben. Volt, aki pénzt dobott be a folyosóra nyíló vécé ablakán, ismerősök külön német- és zeneórákat adtak ingyen a gyerekeknek, a volt orsolyás osztálytársak pedig teli pakolt kosarakkal jöttek Zsuzsához.
Az emlékek mosolyt csalnak a Göncz házaspár arcára. Ezt az időszakot Zsuzsa néni így zárja: „Hatvanhárom júniusában azon a napon óriási hőség volt. Ültem a börtön előtt, vártam, hogy nyíljon a kapu, és arra gondoltam: amikor lecsukták, a kicsi fiunk néhány hónapos volt, most pedig már befejezte az elsőt, a nagylányunk gimnazista lett. Átjárt az öröm, mert tudtam, az apjukat otthon, az asztalon négy kitűnő bizonyítvány várja.” Árpi bácsi bólint néhányat, kezet csókol a feleségének, mosolyog a bajsza alatt, és mindössze annyit mond felém fordulva: „Nem tudom, mi lett volna velem nélküle! De erről is kérdezd őt…” – és Zsuzsa nénire mutat. Fáradtnak tűnik…
A fordítástól az elnökségig
| Munkái
• Göncz Árpád fordította a Nobel-díjas író, William Golding A torony című regényét, valamint |
1963 és 1990 között minden megváltozott. Göncz Árpád családja körében élt, dolgozott, gyereket nevelt feleségével. Mivel a börtönben nagyon sokat olvasott és jól megtanult angolul, szabadulása után tudományos szakfordítói állást vállalhatott, majd az irodalom felé fordult. Vallja: „Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. Ha visszatekintek, nem kell szemen köpnöm magam, egy soromat vagy mondatomat sem kell visszavonnom” (részlet a Ha kell, én ott leszek című kiadványból, szerző: Hegedűs B. András).
Az, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök lett, nagyot fordított az 1990-ben már nem éppen fiatal pár életén. Az országot képviselve járták a világot, az elnökség tíz éve alatt több mint hetven országban találkoztak meghatározó politikusokkal, helyiekkel és sok helyen az ott élő magyarokkal. Legmeghatározóbb élményként Zsuzsa néni és Árpi bácsi is azt említi: „Beszélgetni, együtt lenni azokkal, akik évtizedekkel ezelőtt elszakadtak hazájuktól, akik csak hallottak Magyarországról a szüleiktől, nagyszüleiktől, de magyarnak vallják magukat, felemelő és borzongató érzés.” Az pedig, hogy különféle kultúrákat, országokat, népszokásokat ismertek meg, külön öröm számukra, hisz a börtönbüntetés után egyáltalán nem utazhattak.
Hogy melyik ország és kultúra tette rájuk a legnagyobb hatást, arra egybehangzóan azt mondják: Új-Zéland.
Majd Zsuzsa néni a maga szerénységével és csendességével hozzáteszi: „A legboldogabbak mégis akkor vagyunk, amikor évente kétszer összejön az egész család, a négy gyerek, a hat unoka és a három dédunoka. Ez karácsonykor és húsvétkor szokás, és húsz embert jelent. Közös főzés, sütés, mindenki hoz valamit, mindenki elmeséli, mi történt vele, mit csinál – és ez gyönyörű.”