Kamarás Iván: “Szembe kellett néznem önmagammal”

Szegő András | 2012. Február 22.
Bármit is csinál, személyessé, egyedivé teszi. A gyermekiség, játékosság és komolyság sajátos keveréke. Míg majszolja krémesét, figyelem arcát. Vajon honnan szemének szikrázóan tiszta csillogása? Szemérmes nyitottsága? Ő napjaink magyar színjátszásának egyik legizgalmasabb egyénisége.

– Engem megdöbbent, amikor meséled, hogy megint valami szereplőválogatásról jössz. Szerintem neked kellene válogatni a felkérések között, te pedig rendre loholsz próbafelvételekre, aztán várod az értesítést, hogy megfeleltél-e.
– Ez most egy amerikai film, amibe nagy dolog lenne bekerülni. Meg egyébként is, fontos, hogy mindig legyen valami új kihívás az életemben. Ezért is fontosak a külföldi munkák. Ott másként működik minden, a nulláról kell kezdeni és a semmiből felépíteni valamit.

– Jó, de te itthon már nagyon is felépítettél valamit. Minden megadatott neked, amit csak el lehet érni ezen a pályán: nagy drámai szerepek, filmsztárság, kísérleti filmek, musicalek, rockkoncertek.
– Úgy gondolom, hogy hozzátartozik a színészi pályához, hogy folytonosan tudjál újrakezdeni, lebonts mindent magadban és nekiláss újra felépíteni az egészet. Persze ez nem mindig könnyű, mivel nincs elfogulatlan rálátásod magadra, de megpróbálni azért mindig érdemes. Hiszem, hogy ahol bezárul egy ajtó, ott nyílik két új.

– De ugyanígy igaz, hogyha megoldasz egy problémát, újabb kettő támad helyette.
– Az egész életünk ilyen! Ezzel nem tudunk mit csinálni.

– Persze, de talán éppen ezért törekszünk valami biztonságra. Bejáratott utakra, behatárolt feladatokra, hogy legalább a működés folyamatos legyen.
– Én ezt a mókuskereket akartam elkerülni és felváltani valamiféle új izgalommal. A taps mámora egy-egy előadás után olyan érzés, ami semmihez sem hasonlítható. De ezzel együtt előbb-utóbb kiszámíthatóvá válik az egész mechanizmus. Pár évet eltöltesz a pályán, és már mindenki a barátod, vagy éppenséggel az ellenséged. Én szerencsémre annak a generációnak a végén jöttem, akik előtt még nyitva volt minden lehetőségével ez a pálya. Rögtön eljátszhattam egy nagy kosztümös film, a Mohács főszerepét, II. Lajost, ami fantasztikus feladat volt, és olyan csodálatos társakkal, mint Jordán Tamás, Sztankay István, Cserhalmi György vagy Újlaki Dénes! Ilyen csodákból most már egyre kevesebb van.

 Névjegy
• Jászai Mari-díjas színész, 1972. december 22-én született.
• A Ruszt József által rendezett Shakespeare: Othello című darabban hívta fel magára a
figyelmet.
• Emlékezetes színházi alakításai: Rómeó (Shakespeare: Rómeó
és Júlia), Julien Sorel (Stendhal: Vörös és fekete), Biff (Arthur Miller:
Az ügynök halála).
• Jelentősebb filmszerepei: A miniszter félrelép, Európa Expressz, Le a fejjel,
Üvegtigris 3.
• Két gyermeke van.

– És amikor Amerikában próbálkozol, mit hiszel? Hogy vár a Broadway és Hollywood?
– Én azért mentem ki oda többször, mert nagyon szeretek ott lenni, és érdekel, mit tudnak. Szeretnék ebből a megtapasztalt tudásból lehetőleg minél többet hazahozni.

– Iván, te nem egy szemlélődő típusú pali vagy, sokkal inkább próbálkozó, csináló.
– Mindenféle gyakorlatokon veszek részt, kísérleti filmekben játszom, kisfilmekben, nagyfilmekben. Itthon sok olyan amerikai produkcióban dolgoztam, ami nagyon izgalmas és érdekes volt. Nagyon nagy élmény volt, amikor egy James Bond-filmben mondtam valamit, és a világ legjobb operatőre vett föl. A rájuk jellemző profizmus és szabadság szinte infantilis módon lenyűgöz.

– De azért ennek ára is van. Sokan évtizeden keresztül próbálkozunk, hogy megtaláljuk a helyünket a világban. Te hamar megtaláltad a helyedet, szeretted és lubickoltál is benne, Amerikában viszont beérik Leonardo DiCaprióval…
– Mondom, én nem azért mentem oda, hogy ugyanezt feltétlenül elérjem! Ez rengeteget adott, de már nem volt annyira fontos számomra. Engem sokkal inkább érdekelt, hogy mi van még bennem. Mindig is vonzódtam az angol kultúra iránt, hamarabb kezdtem el forgatni koprodukciós filmekben, mint magyarban. Angolul, oroszul, németül, olaszul Marco Ferreritől elkezdve a Nagy Károly szuperprodukción át a Bolsevitáig, amelyek izgalmas és jó kihívások voltak. És aztán, hogy úgymond’ befutottam, ezek jórészt el is maradtak. Valahogy ültem a kis trónomon, játszottam a főszerepeket a színházban, nyaranta pedig megvolt a magam egy-két filmje. Ha még maradt szabad kapacitásom, akkor motoroztam, sportoltam, utazgattam, de valószínűleg azért pörögtem, hogy ne szembesüljek azzal, gyakorlatilag megrekedt az életem. Rajta voltam a pályán, csak éppenséggel én magam maradtam ki az életemből. Törekvéseim, vágyaim, ambícióim… Aztán eljött egy pillanat, amikor muszáj volt szembenézni önmagammal. Tragikus események egymásutánja jelezte, hogy ez így számomra nem mehet tovább. Ekkor történt, hogy csapot-papot itthagyva elutaztam Amerikába. Azt éreztem, ha kell, bármi alkalmi munkát vállalok, ügyeskedek, de ki kell szakadnom innen!

– Létezik olyan, hogy egyszer csak rálátunk az életünkre?
– Ha sok időt tölt az ember önmagával, akkor előbb-utóbb nincs mód kibújni, hanem muszáj szembenézni. Amikor elcsitul a folytonos zaj, az állandó zsizsegés körülötted, nincs ketyegés, egyre inkább elkezded érezni önmagadat. Ráérzel valami külső és belső harmóniára, amit a folytonos lárma távol tart, és szembesülsz a valódi problémáiddal.

– …aztán hazajössz megtisztultan, és a repülőtéren már elkezdesz telefonálgatni, estére bulit szervezel, és öt perc múlva ugyanott folytatod, ahogy korábban itt hagytad.

– Ez sajnos így van! De ha meg se próbálom, akkor eldagonyázom az életet. Ám ha naponta csak egy lépést teszek, akkor egy év alatt már 365-öt is tettem egy teljesebb életért. Az, hogy órákig kint tudtam ülni a tengerparton, és merengeni, az már számomra nagy lépés, hiszen sok év óta arról szólt az életem, hogy éppen hívnak-e valami szerepre, vagy nem hívnak. Hogy vajon nem csap-e át rombolásba a sok energia, vagy őröl fel annak elfecsérlése? Gondolom, ez minden művészember örök dilemmája…

– Szerinted mitől más egy művészember?

– Talán az érzékenysége okán. A fájdalmakat, örömöket, bosszúságokat, boldogságokat szenvedélyesebben, személyesebben éljük meg, és ebből a felfokozottságból próbálunk mások számára valamit megfogalmazni.

– Ez sok rémséggel jár, különösen a környezet számára…
– Sajnos igen. A kívülállók olykor azt hiszik, hogy az érzékenység nyilván finomsággal párosul, holott a zöme dühkitörés, önzés, belső bizonytalanság és békétlenség.

– Szerinted mennyit változtál az elmúlt években?
– Talán lazultam, ami ráfért a színészi teljesítményemre is. Korábban gátlásosságomból, sebezhetőségemből adódóan arroganciával bástyáztam körül magam, így védekeztem. Ma már befogadóbb vagyok. Éppen attól, mert kicsit jobban bízom magamban.

Szegő András

– Irigyled azokat, akik képesek egy konszolidált életre?
– Nem, mert ez nekem is megvolt 30 évesen. Két éven keresztül próbáltam mind kétségbeesettebb erőfeszítések közepette fenntartani, ám nem sikerült. Szétesett. Előbb a magánéletem tört ripityára, aztán a szakmai karrier…

– És akkor mi maradt?
– Önmagam. Legalábbis próbálom újraértelmezni, átfogalmazni immár sok tapasztalat birtokában az életemet.

– Igen, csak közben mások játsszák el a nagy szerepeket, másoknak tapsolnak.
– Ezért is kerülöm mostanában a színházakat. Közben megszakad a szívem, mert számomra mégiscsak ez az igazi szerelem, de aránytalanul nagy lekötöttség is. Inkább izgat a film. A közeljövőben öt filmet is elkezdünk forgatni. Ezek mind reményteli, nagyon érdekes feladatok. Muszáj jó közösséget találni annak, aki ilyen magányos…

 

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!

 

Exit mobile version