A hír: A jelenlegi formában elfogadhatatlannak tartja a nemzeti alaptanterv tervezetét (NAT) a Magyartanárok Egyesülete, szerintük az gátja lenne a tantárgyuk megújulásának. Kifogásolják, hogy ilyen mennyiségű közműveltségi tartalom a rendelkezésre álló időben nem adható át. Kitértek arra is, hogy az erkölcstan különálló tantárgyként idegen test és „elszívja a levegőt” a kulcsfontosságú társadalomismeret és hasonlók elől. Szerintük a tervezet legkártékonyabb vonása a kötelezendően megtanítandó művek magas száma. A mintegy kétszáz előírt mű véleményük szerint lehetetlenné teszi a szövegeknél való igazi elidőzést. Úgy vélik, ennyi művet csak „leadni” lehet, a személyes műveltség részévé tenni nem.
Winkler Nóra véleménye: Rohamtempóban leadott tananyagok, kevés szabadság a tanároknak, a mai, élő irodalom kiszorulása a nemzeti alaptanterv új iránymutatásai alapján. Ha jól értem, ezek a kritikák érkeztek a Magyartanárok Egyesületétől a NAT legfrissebb verziójára. Ígéretes. Csupa jó hír. Nem tudom, kinek milyen emlékei vannak saját iskolaéveiről, én nagyjából szerettem tanulni, a magyarórákat meg kifejezetten vártam. Persze voltak kötelező olvasmányok, bemagolandó, akkor furának tűnő versek, balladák, de összességében mégiscsak olyan óra volt, ahol érdekeseket lehet hallani és sokat beszélgettünk. Tanárfüggő ez, nekünk jó tanárunk volt. Azon dolgozott, hogy értsük, amit olvasunk, el tudjuk képzelni azokat az élethelyzeteket, amelyekből a szövegek születtek. Néha hatalmas vitákat folytattunk, mindenki elmondhatta, mi jut eszébe, miket érez, gondol. Vannak egzakt dolgok, mondjuk egy matematikai képletről is lehet úgy beszélni, hogy ne csak az óra végét várjuk, de ott nem fog felcsapni sok személyes érzelem, értelmezés, nagy beszélgetések. Nekünk még a fizikatanárunk is érdekesen tudott mesélni, az asztalon állva szemléltette a centripetális erőt, és mindenbe vitt valamit az életből, hogy mi ott, harmincan, ne egy konstans büntetésnek éljük meg az órarendünket. De ha van terep, ahol bátorítani lehet az asszociációt, a vélemények sokféleségét, a vitatkozás örömét, hát azok a humán tárgyak, azon belül is az irodalom. Az a jó pár év, ami az iskolai éveim óta eltelt, azt a változást biztosan meghozta, hogy az irodalom, az olvasás, a könyvek bújása sokkal kevesebb gyereket vonz. Gyakorlatilag minden sokkal izgalmasabb, mozgalmasabb, gyorsabb, színesebb, mint oldalakat lapozgatni. Pedig ha az olvasás, a versek, a könyvek, az irodalom úgy kerülhet a gyerekek elé, mint életszerű, az életből jövő, érdekes történetek tárháza, akkor megkaphatná a helyét egy ma tizenéves lény fejében is. A hír fent „a jelentől elzárt múzeum” képével riogat. Jusson csak eszünkbe, mennyire voltak érdekesek az iskolai kirándulásokon kötelező jelleggel levizitált múzeumok és helytörténeti gyűjtemények. Ideges teremőrökkel, hogy a sok hülyegyerek majd lever valamit a hátizsákjával, a sok hülyegyerek pedig katatón állapotban vonszolta magát a tárlók között, várva a végét. És majd innen kell őket meggyőzni, hogy de, de, a múzeum, ha jó, nagyon nagy élményt tud adni. Persze csak akkor jó, ha azon valaki dolgozik, hogy az legyen. Jól mesél róla, érdekes információkat biztosít, életet visz bele. Ha az irodalom úgy kerül a tantervbe, hogy pont az életet lesz nehéz megmutatni benne, majd úgy vonszolódik át rajta a sok tanuló, hogy semmit, csak a végét várja. És ha a kortárs még ki is szorul belőle, akkor végképp az lesz az elképzelése, hogy a verseket köztéri szobrok írják, bár tudnánk, hogy amúgy minek. Ha találkoznánk azzal, hogy az író az egy létező, élő ember, aki sokszor maga is csak huszonvalahány éves, ugyanúgy csajozik/pasizik, zsömlét eszik, buszra száll, sőt még humora is van, az szerintem nem okozna olyan rettenetesen nagy kárt az irodalomnak.