Amikor anya lesz a színésznőből

Mihalicz Csilla | 2012. Március 14.
Pályája eddigi csúcsára érkezett Marozsán Erika színésznő, aki Amerikában, Németországban rendszeresen filmet forgat, ugyanakkor Magyarországon is játszik színpadon és tévésorozatban egyaránt.
Marozsán Erika: Amikor anya lesz a színésznőből

Ugyan nagyon nagy a munkakedve, mint mondja, de mostanra egyensúlyba kerültek a vágyai: nemcsak táncos vagy színész, de amióta Sári megszületett, anya is akar lenni.

– Azt szereti New Yorkban, ami nagyon amerikaias, vagy az európai hangulatot keresi benne?
– Azt szokták mondani, hogy New York nem Amerika, hanem New York, és ez tényleg így van. Ez egy kevert kultúrájú város, és nagyon erős benne az európai tradíció. Mi például olyan környéken lakunk, ahol 250 éves házak állnak, amelyeket még a holland telepesek építettek. Olyan, akár egy kis Amszterdam.

– Teljesen vegyes a környezet? Vagy más magyarok is élnek ott?
– Belekerültünk egy baráti körbe, egy kozmopolita csapatba: japán, brazil, német, kínai, ausztrál, új-zélandi, amerikai, magyar is volt közöttük. Együtt jártam jógázni várandós kismamákkal, ott ismerkedtünk össze. Érdekes volt megélni, ahogy az azóta eltelt évek alatt a gyerekek elkezdtek beszélni, ahányan, annyiféle nyelven.
Ugyanakkor minden változik: emberek elmennek, újak jönnek. Jó Magyarországra hazajönni, és látni, hogy a kedvenc kávézómban tíz év után is ugyanazokat az arcokat találom.

– El tudom képzelni, hogy jólesik, mert nem sok stabilitás lehet az életében. Fotós férje, Hapák Péter is okat utazik?
– Szerencsére neki van állandó és biztos munkája: a Time magazin szerződtetett portréfotográfusa. Inkább én utazom sokat – ahol épp forgatás van.

– Sára mindig az édesanyjához van közel?
– Igen, ő mindenhova jön velem, és legalább egy nagymama is. Most, hogy majd óvodába visszük, gondolom, ez másképp lesz.

– A nyilatkozataiból úgy érzem, folyton mentegetőzni kényszerül amiatt, hogy New Yorkban próbált szerencsét. Mintha ezt sokan árulásnak tekintenék…
– Igen, épp ezért az interjúkban nagyon határozottan próbálom kifejteni az érzelmeimet a gyökereimről, az anyanyelvemről, a hazámról. Azért is, mert amikor még épp csak elkezdtem külföldre járni, már mindenki lemondott rólam, és azt hitték, emigráltam. Holott például Németországban nem telepedtem le, hotelekben laktam. Bár szeretek németül játszani és Amerikában forgatni, de az, hogy egy szerepben szinte lubickolni tudjak, csak magyarul megszólalva lehetséges.

Névjegy: Marozsán Erika
1972-ben született,
Újfehértón nevelkedett.
Eleinte balett-táncosnak
készült, 1991-ben
végzett a Táncművészeti
Főiskolán. Majd a Színház és
Filmművészeti
Főiskola elvégzése után
az Új Színház társulatához
szerződött, ahol 1995 és ’98
között dolgozott. Külföldön
az első komolyabb sikerét
1999-ben, egy német
produkcióban aratta:
a Seress Rezső életét
feldolgozó Szomorú
vasárnap című filmben.
2006-ban megkapta
a Magyar Köztársasági
Érdemrend lovagkeresztjét.

– Ha éppen nincs munkája, a kismamák életét éli – vásárol, főz, játszótérre jár Sárával?
– Igen. És ez felszabadító volt, mert levette rólam azt a nyomást, hogy magamról kelljen gondolkoznom. Sára kapta a prioritást az életemben, és bármi történjék is, én már boldog vagyok, mert van más dolgom is a világban, mint hogy színésznő legyek és folyton a szakmámon gondolkozzak.

– Ezek szerint a szülés képes kikapcsolni azt az erőt, amely egy színésznőt folyton a színpadra hajt? Az anyaság erősebb?
– Igen. Aztán persze az áldott béke állapota lassan eltűnt. De az a többlet már mindig ott van, hogy nemcsak én vagyok, hanem van egy kislányom is. Bennem nagyon erős a munkavágy, a Balettintézetben kialakult egy emberfeletti teherbírásom – és a kényszer is, hogy nagy teher legyen rajtam –, de most mégis egyensúlyba kerültek a vágyaim: nemcsak táncos vagy színész akarok lenni, hanem anya is.

– Nehéz lehet, hogy nem tartozik színházi társulathoz, ahol egyenletesebb a terhelés. Hanem van egy forgatási időszak, amikor folyton pörögni kell, majd hirtelen vége, és hazamegy babázni.
– Meg lehet tanulni azt a fajta életmódot is, és beosztani az időt, kitölteni értelmes dolgokkal: többet törődni testtel, lélekkel, szellemmel. Igazán színházi színésznek tartom magam, imádok próbálni, színpadon játszani, nagyon szeretem az ott és akkor megtörténő pillanatokat, amelyeket egyszerre élek meg a többiekkel – tehát az erős közösségi élményeket.

– A köztes időben mihez kezd?
– Egyre jobban megszerettem a kreatív foglalatosságokat. A kislányomnak is rengeteget kötöttem, varrogattam, babákat, játékokat készítettem. Sokat olvasok, és eljött az idő, amikor megint szeretnék kicsit tanulni – lehetőleg valami manuális dolgot. Vagy például vágást, művészettörténetet, irodalmat is…

– Említette, hogy az édesanyja éppúgy elvágyódott az újfehértói életformából, mint ön. De
nem sok neki ez a világ körüli nagymamaság? Örül, ha hívják, és megy, gond nélkül?

– Igen, bár nehéz dolga van mindkét nagymamának, hiszen a szabadságuk igencsak meg lett nyirbálva, de ezzel együtt is boldog mindkettő, szinte újjászülettek. Megpróbáljuk felváltva terhelni őket, és van egy-két vigyázó leány is, akit mozgósítani tudunk Sárika mellé.

– Amikor ön kislány volt, a szülei komoly teljesítményt vártak el, vagy inkább ön várt el ilyen sokat
saját magától?

– Csakis én, magamtól. Van egy megmagyarázhatatlan belső erő, vagy húzás bennem. Egyszerűen
olyan éhség, hogy valamit jól csináljak, hogy az szinte már fájdalmas!

– Most forgatják az HBO Terápia című tévésorozatát, ebben nem éppen mozgalmas szerepet kapott: mást szinte nem is kell tennie, mint hogy ül a pszichológus (Mácsai Pál) kanapéján, és az arcával, testtartásával játszik.
– Épp ettől izgalmas a Terápia! Azt hiszem, szakmailag a virágkorom jött el: olyan csúcspontokat élek meg ebben is. A negyvenrészes sorozat félórás epizódokból áll: öt páciens jár a pszichológushoz – az egyik vagyok én. A harminc percben elképesztő érzelmi és történeti gazdagságot él meg néző és színész. Minimalista, szinte a japán művészetekhez hasonló módszerrel dolgozunk, sokszor egy arc, egy fél alak látszik csak a képernyőn, és ezzel kell elmesélni sorsokat. Csodálatos a megírt szöveg, olyan, mint egy klasszikus darabban: a szavak mögött és a szavakban elmesélt történések által szinte krimiszerű izgalmi szintet él meg a néző, és a sok szál összefonódik, mint egy jó szőttesben.

– Milyen az ön karaktere?
– Egy nőt játszom, aki próbálja megtalálni önmagát, miközben szerelmes lesz a pszichológusába. Szép lassan elevickélnek a nő lelkének legrejtettebb zugaiba is.

– Érdekes helyzet, hiszen a nő kiszolgáltatott, miközben a férfi „szakmai behatolást” végez.
A szerepbeli nő egyedülálló?

– Az elején van egy élettársa. Az élete lassan kezd felbomlani, és az álmegoldásokból egy valódi élet bontakozik ki a felismerések mentén.

– A színész is folyamatosan a saját lelkével dolgozik – kicsit olyan, mint egy terápia, nem?
– A főiskolán a híres Horvai István – Kapás Dezső osztályba jártam, akik legendás mesterek voltak. Az egyik osztálytársam egyszer kifakadt: Tanár úr, engem maguk darabokra szedtek! Ki fog összerakni?! „Bizony, az a maga feladata!”, mondta neki Horvai tanár úr. Minden szerep egy nagy utazás önmagunkban, miközben egy másik emberről gondolkodunk.

– Most visszaköltözik Sárával New Yorkba kismamának?
– Igen. Ha minden igaz, nyáron lesz egy német film forgatása, amelyben szerepelek, és addig valószínűleg nem vállalok el semmit külföldön.

– Nem sínyli meg egy párkapcsolat a rendszertelenséget? Fél év távollét után nehéz újra tanulni egymást?
– Erre nincs szükség, hiszen mi így szoktuk meg. A férjemnek most a gyerek miatt nehéz. De a skype őrületes találmány – mindennap beszélgetnek és játszanak. Nem érzem Sárán, hogy apahiánya lenne. A gyerekek képlékenyek – ha figyelem és szeretet övezi őket, bármit megszoknak.

– Fél, hogy lassan megfakul a szépsége, és kevesebbet hívják?
– Az öregedés miatt nem aggódom. Nekem már húszéves koromban is Isabelle Huppert, Meryl Streep, Charlotte Rampling és az érett Ingrid Bergman volt az ideálom. Mindig is izgalmasnak találtam az érett női arcot. A külsőséges, hamvas, fiatal szépség annak idején nem töltött el igazi boldogsággal, sőt, most érzem úgy, hogy kezdek beérni, és ez boldoggá tesz.

 

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!

 

Exit mobile version