– Tudunk majd beszélgetni egy kilenc hónapos kisfiú mellett? – tépelődöm a reggeli napsütésben, majd meglepődve tapasztalom, hogy a lakásból semmiféle zaj nem szűrődik ki.
– De jó, hogy pontosan érkeztél! – suttogja Ági, majd belopakodunk a nappaliba, hogy fel ne ébresszük a fiát. – Motyó békésen alszik a szobájában, és csak fél tizenkettő körül ébred majd fel. Akkor megebédeltetem, aztán nekivágunk egy óriási sétának.
Nézem a jól ismert arcot, eszembe jut, mennyit drukkoltam neki, és mennyi örömet szerzett a győzelmeivel. Közben az is felrémlik, hányszor láttam a szemében az öröm könnyeit, amikor a magyar Himnusz hangjai töltötték be az uszodát… E gondolatok szülik az első kérdést:
– Nem hiányzik a versenyek izgalma?
– Már nem, mert új, gyönyörű feladatot adott az élet. De abban, hogy most békésen beszélgethetünk, az is benne van ám, hogy én úszóként fegyelemhez, állandó napi ritmushoz szoktam, és világéletemben maximalista voltam.
– Ezért lettél olimpiai bajnok…
– Igen, csakhogy tavaly júniusban, amikor hazaérkeztünk Motyóval a kórházból, feje tetejére állt a számomra fontos rend. Eleinte nem tudtam megnyugtatni, nem jöttem rá, miért sír, közben próbáltam mindent tökéletesen csinálni, és azt akartam, hogy neki nagyon jó legyen. Idő kellett ahhoz, amíg rájöttem: a kisfiam életében a rengeteg szeretet mellett a rendszeresség is fontos, hiszen ő nem tudja magától, hogy mikor kell aludni és enni, az életritmusát nekem kell kialakítanom. Konzultáltam anyuval, anyósommal, sok barátnőmmel, és rengeteg szakkönyvet olvastam el. Mindennek eredményeként három és fél hónapos kora óta tizenkét órát alszik éjszaka, és ma már mindkettőnk számára kellemes ritmusban zajlik az itthoni élet. De nem tagadom, hogy a kezdet nagyon nehéz volt. Alig aludtam, holtfáradtan tettem a dolgomat, közben olvastam a bölcs tanácsokat. „A kismama pihenjen sokat!” Könyörgöm, hogyan, amikor háromóránként szoptatok? Aztán a kezdeti pánikot felváltotta valami gyönyörűséges belső öröm. Most például nagyon boldog vagyok, mert Motyó nyolc hónaposan felállt. És milyen büszkén szemléli függőlegesen a világot…!
– És az életformaváltás?
– Egyrészt van segítségem, anyukám, anyósom és a férjem is, aki sokat dolgozik, de mindig siet haza hozzánk. Azt esti fél nyolcas fürdetés már apás. Ő nemcsak jelen van, hanem aktívan ki is veszi a részét Motyó életéből. Másrészt nagy gyakorlatom van életformaváltásban! Óriási váltás volt, amikor húszévesen kikerültem egy amerikai egyetemre – meg kellett tanulnom gondoskodni önmagamról, nem volt ott anyu… –, arról már ne is beszéljek, hogy mekkora sokk egy élsportoló életében, amikor visszatér a civil életbe! Én 2008-ban, huszonhét évesen hagytam abba az úszást, de tudom, hogy sokan a lehető legkésőbbre tolják ki e döntést. Félnek a változástól. Szerintem jóval több segítség kellene az élsportolóknak ahhoz, hogy megtalálják a helyüket a sport után! Én felkészültem a úszás nélküli életre, mégis nagyon nehéz volt.
– Pedig nem látszott rajtad. Abbahagytad az úszást, majd feltűntél több tévécsatornán – műsorvezetőként is –, szeretett a közönség a Szombat esti láz című táncos vetélkedőben,
másoddiplomát szereztél a Corvinus Egyetemen, állást kaptál a Testnevelési Egyetemen, és marketinggel is foglalkoztál.
– Igaz, de ne feledd, hogy én tizenhárom éves koromtól az érettségiig hat-hét órát edzettem naponta! Hajnali fél ötkor keltem, háromnegyed hattól fél tízig úsztam, aztán iskolába mentem, mert nem voltam magántanuló. Tanítás után vissza az uszodába, ahol délután négytől fél hétig megint edzettem. Ráadásul gyakran voltam edzőtáborban – kiszakadtam az iskolai életből –, tehát hétvégén nem buliztam a kortársaimmal, hanem magántanárok foglalkoztak velem, hogy behozzam a lemaradást.
– Kőkemény.
– De megérte! A sport önismeretre, a kudarcok elviselésére és arra tanított, hogy mindenért meg kell dolgozni. Meggyőződésem, hogy annak is érdemes sportolni, aki nem ér el kiugró eredményeket, mert a sport segít abban, hogy a felnőtt életünket tudatosabban, fegyelmezettebben szervezzük. Erre számtalan példát láttam az amerikai egyetemen, ahol egy úszócsapat tagjaként tapasztaltam, hogy sok társam nem a másikat akarja legyőzni, hanem saját magát. Többen voltak a sikerorientáltak – akik önmaguk határait feszegették –, mint a kudarckerülők. Az edzőm gyakran mondogatta, hogy az utóbbi típus ritkán nyer, mert nem a stopperórával van versenyben, csak a versenyzőtársával. Mindig a másik függvénye.
– A kisfiad is szereti a vizet?
– Komoly problémánk van a vízzel, mert nem akar kijönni a kádból… Voltunk már medencében is, ahol kicsinek találta a gyerekmedencét, tehát átvittük a mélybe. Nagyon élvezte! De ebből nem vonok le életre szóló következtetéseket, inkább sokféle sportot szeretnék majd neki megmutatni, hogy ő választhasson. De egyelőre az a dolga, hogy élvezze az életet!
– Harmonikusnak látszol. Ha szóba jön a kisfiad, mosolyog a szemed.
– Motyó a lehető legjobbkor érkezett! Élveztem a várandósságot, élvezem a vele töltött időt. Szívesen elmondom, hogy a terhesség alatt huszonegy kilót híztam, de ma már csak két-három kiló felesleg van rajtam. Pedig nem az volt a célom, hogy percek alatt nyerjem vissza az eredeti alakomat, hanem az, hogy anyatejjel tápláljam a kisfiamat. És azt üzenem a kismamáknak, hogy a másállapot nem rólunk, hanem a gyerekünkről szól! Később újból karcsúak lehetünk, ha van elég önfegyelmünk. Szerintem rossz üzeneteket kapnak a sajtóból és a reklámokból a kortársaim. Nem cél, nem érdem, ha valaki a várandósság hónapjaiban is karcsú marad, és volt élsportolóként azt sem helyeslem, ha egy kismama vadul edz. Mivel marketinget tanultam, gyakran jut eszembe, hogy többet kellene beszélni-írni arról, hogy az élet nem csak pörgésről szól, hiszen szükségünk van csendre, nyugalomra, elmélyülésre… Képtelenség, hogy csak azért éljünk, hogy sok pénzt keressünk, aztán sürgősen elköltsük azt – szót fogadva a reklámoknak –, amiért önmagunkat nem kímélve dolgoztunk.
– Hogyan tovább?
– Az élet legnagyobb vállalkozásának a gyereket tartom, és számomra fontosabb a családom, mint a karrierem. Ennek ellenére – vagy épp ezért? – rám találnak a feladatok. Megtiszteltetésnek érzem, hogy bekerültem az Olimpiai Bizottságba, ahol én vagyok a legfiatalabb, és lelkesen segítem a munkájukat. Az is öröm, hogy Debrecen lett az úszó-Európa-bajnokság egyik rendezője. Ebből a munkából is kiveszem a részemet. Szépen-fokozatosan szivárgok vissza… És nem vagyok izgatott, mert bízom abban, hogy a jövőben éppúgy valóra tudom váltani az álmaimat, mint régebben! A barátaim tudják, hogy tizenéves korom óta három dologra vágytam: Arra, hogy olimpiai bajnok legyek, hogy Amerikában tanulhassak és a harmincadik születésnapom előtt szülessen gyerekem. Huszonkilenc éves és tizenegy hónapos voltam a fiam születésekor… Megérted, hogy optimista vagyok?
Videó a címlapfotózásról:
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Kovács Ági: Számomra fontosabb a családom, mint a karrierem
- Variációk fasírtra
- Nem akarok tovább szerető lenni!
- Harcsa Veronika: Nem érdekel a biztonsági játék
- Vágó István: sok időt szán barátokra, utazásra
- Mi az a „zöldáram”?
- Szuperérzékeny vagyok?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!