„Minél inkább próbálkoznak, miközben figyelik őket vagy egyéb nyomás nehezedik rájuk, annál valószínűbb, hogy »elbuknak«, ami általában rendkívül demoralizálóan hat rájuk. A fokozottan stimuláló környezet (például egy zajos osztályterem) hamarabb kimeríti a szuperérzékeny diákokat, mint a többieket. Míg egyesek ilyenkor visszavonulnak, mások, különösen a fiúk többsége, hiperaktívvá válik. (…) Légy engedékeny a jellemvonásával kapcsolatban, mígnem a diák megfelelő szociális állóképességre tesz szert. Ha előadást kell tartania, rendezz »főpróbát«, vagy engedd meg, hogy jegyzeteket használjon, és adott esetben felolvassa azokat. A lényeg az, hogy izgalmi szintje normalizálódjon, és így megerősítő tapasztalatra tegyen szert. (…) Gondolj arra az idegenkedésre, ami kultúránkban a félénkséget, a csöndességet, az introvertáltságot és a hasonló tulajdonságokat körülveszi. Magadban és diákjaidban is figyeld ennek jeleit! Tanítsd meg a különböző beállítódottságú emberek iránti tisztelet fontosságát, ahogy azt más egyéni adottságokkal kapcsolatban is tennéd. Tartsd szemmel és bátorítsd a szuperérzékenyekre jellemző kreativitást és intuíciót.
A drámajáték vagy olvasás segíti a csoportos viselkedéssel kapcsolatos készségek fejlesztését és a kortársak körében kialakított szociális státusz megerősítését. Válassz olyan műveket, amelyekről tudod, hogy hatással voltak rájuk (a szuperérzékenyekre), vagy olvasd fel fogalmazásaikat az osztály előtt – de lehetőleg ne hozd zavarba őket!”
Könyvajánló
Azokat a tippeket idéztem, amelyeket szuperérzékeny diákokkal foglalkozó tanároknak ad egy most megjelent könyv: Elaine N. Aron Szuperérzékeny vagyok? című műve. (Sensum Donum kiadás, 2011.)
A könyv mindazokhoz szól, akik a tökéletlenség (téves) érzésével küzdenek, akik „félénknek” tartják magukat (vagy akiket szüleik, tanáraik tartottak annak, és ezért „üldöztek”), akik egyrészt úgy érzik, hogy ők igazi, fontos értékeket ismernek el, követnek és keresnek, és szenvednek attól, hogy ezeket nem találják kapcsolataikban, mindennapjaikban, ezért ki nem mutatott indulatok gyötrik őket, netán depressziósnak tartják magukat, és azon töprengenek, hogy talán gyógyszert kellene szedniük. Az emberek 20 százaléka szuperérzékeny – vagyis minden ötödik ember! Ráadásul ezek az emberek általában értékesek, éppen érzékenységük következtében fejlődnek ki és erősödnek meg fontos képességeik, miközben már szüleik is elégedetlenkedtek velük, amikor „mulyán” hagyták, hogy akár kisebbek is elvegyék játékaikat, vagy nem mondták meg az óvodában-iskolában, hogy tudnak olvasni. Szóval valami mindig „nem stimmelt” körülöttük. Hogyan segíthet rajtuk az önismeret, a múlt átértékelése, feldolgozása, hogyan gyógyíthatják eddig szerzett lelki sebeiket és egyáltalán: hogyan érezhetik jól magukat a világban, amelyiknek szüksége van rájuk?
A könyv szerzője maga is szuperérzékeny. Éveken-évtizedeken át szenvedett ettől az iskolában, kerülte a közös játékokat és általában a többi gyereket, ezért egy idő után tudomást se vettek róla. „Ettől megkönnyebbültem, de egyben megalázó érzés is volt.” Kiemelkedően jó eredményével végül is Kalifornia híres egyetemére, a Berkeley-be került. Itt aztán sok időt töltött a mosdóban zokogva és „attól tartva, hogy becsavarodok”. (Kutatásai során kiderült, hogy a gyakori sírás és a visszavonulásnak ez a sajátos formája jellemző a szuperérzékeny emberekre.) „Végzetes hibának” érezte, hogy annyira más, mint a többiek. Egyszer aztán a pszichoterapeutája azt mondta: „Érzékeny, mint a legtöbb ember, akit igazán érdemes megismerni.” Aron könyvét eddig már több mint tíz nyelvre fordították le, és ez csak az első műve, melyet a szuperérzékenyekről írt. Hamarosan megjelenik a második is, amelyik már kifejezetten a szuperérzékeny gyerekekről szól, akik „mindenre érzékenyek”, a „viszketős” ruháktól a zajokig. Akik olyan élénk képzelőerővel bírnak, hogy ijesztőnek találhatják még az átlagos gyerekfilmeket is, akik az új helyzetekben családjuk számára esetleg bosszantóan „félősek”, és akiknek nagyon fontos, hogy mindent jól csináljanak, de esetleg nagyon rosszul tűrik a kritikát és könnyen megsértődnek. Ámde mélyen érzők, okosak, kreatívak, lelkiismeretesek.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Kovács Ági: Számomra fontosabb a családom, mint a karrierem
- Variációk fasírtra
- Nem akarok tovább szerető lenni!
- Harcsa Veronika: Nem érdekel a biztonsági játék
- Vágó István: sok időt szán barátokra, utazásra
- Mi az a „zöldáram”?
- Szuperérzékeny vagyok?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!