Bántalmazott nők kilátástalan helyzetben

A rágalmazási vádtól való félelem az oka annak is, hogy az a fiatal nő sem árulhatja el a nevét, akivel egy budai kávézóban találkozom. Petra, nevezzük így, megdöntve a közkeletű hiedelmet, nem a legszegényebbek közé tartozik, s doktori disszertációval a zsebében lett partnere testi-lelki áldozata.

Agresszió a családért
– Másképp viselkedtem vele, mint bárki mással – meséli kisfia édesapjáról. – Mindig meghúztam magam, igyekeztem a kedvében járni. Nem véletlenül; ha nem tettem, akkor jött a megtorlás. Elég volt, ha valamire nemet mertem mondani, például nem gyümölcslevest, hanem húslevest szerettem volna főzni. Ő ilyenkor általában leöntött egy vödör vízzel, vagy levetkőztetett és a zuhany alá állított.
Előfordult, hogy bezárt a lakásba, és nem engedett ki onnan, de az is, hogy negyvenfokos hőségben kizárt az erkélyre. Amikor a kisfiunk, Márk megszületett, tíz hónapig csend volt. De hamar kiderült, hogy a béke csak időleges, a lejtmenet elindult, egy napon nagyon megvert. Ez a hol jobb, hol rosszabb állapot évekig tartott. Ha megvert, nem engedett ki a lakásból, hogy mások ne láthassák a nyomokat. Márk közben hároméves lett, és én a gyes ideje alatt ledoktoráltam, nagyon jó állást kaptam, én lettem a családfenntartó. Már megtehettem volna, hogy elmenekülök otthonról, de ő fenyegetett, hogy eltöri az összes csontomat, ha elmegyek, vagy mehetek, de akkor a gyereket itt kell hagynom. Közben a kisfiunkat is ugyanolyan módszerrel „nevelte”, mint engem, azóta is a zuhany alá állítja és megszorongatja, ha valamit nem úgy csinál, ahogy szerinte kellene. A legsötétebb napok egyikén, amikor állandóan bántott és zaklatott, elhatároztam, hogy elszököm. Márk épp édesanyámnál volt, én meg összepakoltam a magam és a gyerek cuccait, és elmenekültem. Rövidesen elindítottam a gyermekelhelyezési pert is, de aztán megtörtént az, amire sohasem számítottam. A gondviselői jogokat nem nekem ítélték, Márk azóta is az egyik hetet nálam, a másikat az apjánál tölti. Abszurd, hogy a bíróság az indoklásában maga legitimálja a családon belüli erőszakot, azt írják, hogy az apa azért alkalmazott agressziót, hogy egyben tartsa a családot.
Egyszer annyira megvert, hogy sokáig nem hallottam az egyik fülemre. Ekkor látleletet vetettem fel, és később feljelentést is tettem. De minden vádpontban felmentették. A kiskorú veszélyeztetése azért dőlt meg, mert az ügyész szerint a kisfiam most nincs veszélyben. A súlyos testi sértés azért, mert magát a bántalmazást nem látta senki. A gyerek hiába mesélte el, hogy látott engem lila szemekkel, sírva. A bíróság szerint egy gyermek erre nem emlékezhet, összességében pedig a magyar törvények nem ismerik a családon belüli erőszak bűntettét…

Legyen törvény

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a nők átlagosan 35 verést szenvednek el, mielőtt segítségért fordulnak valakihez. A legtöbb esetben azonban alig járnak sikerrel. A 2009-ben bevezetett távoltartásról szóló törvény sem védi meg őket. A rendőrség ugyanis az ideiglenes, három napra korlátozott távoltartást a bántalmazó ellen csak akkor rendeli el, ha az erőszak már megtörtént,
a bíróság pedig ezt csak az esetek töredékében hosszabbítja meg harminc napra. Közben ahhoz, hogy a törvények megvédjék az áldozatokat, arra volna szükség, hogy a távoltartás a bírósági ügyek lezárásáig tartson. Halász Pálma egyike azoknak a nőknek, akik ki mernek állni a nyilvánosság elé, sőt megpróbálnak tenni is a helyzet változásáért. Aláírásgyűjtő akcióba kezdett, hogy a családon belüli erőszak önálló törvényi kategória és ezzel büntethető cselekedet legyen. Maga is érintett, saját történetéről azonban ő sem beszélhet, mert a férje, akitől nyolc éve próbál elválni, egy korábbi sajtónyilatkozata miatt már beperelte rágalmazásért. Nagyon visszás helyzet alakult ki – mondja –, mert vannak dolgok, amiket megtenni szabad, de beszélni róla nem. Az a nő pedig, aki elkezd kiállni az igazáért, mindig ugyanabba ütközik, nevezetesen, hogy a családon belüli erőszak nem önálló büntetőjogi kategória. Így fordulhat elő, hogy az a bántalmazó, aki évekig zaklatta, verte valamelyik családtagját, jogilag nagyon nehezen fogható meg, és ítélhető el. A bíróságokon, a hivatalokban, a rendőrségen nincsenek tisztában a partnerkapcsolati erőszak természetével, azzal, hogy ez egy folyamat, amibe ha későn avatkoznak be, akár halállal is végződhet. Lelki terrorral indul, később kiegészülhet a nő elszigetelésével, gazdasági függésben tartásával, fizikai bántalmazásával. 2010-ben egyszer már megpróbálkoztunk ezzel az akcióval, akkor is ötvenezer támogató aláírására volt szükségünk, de nem sikerült időre mindet összegyűjtenünk, igaz, csak néhány száz aláírás hiányzott. Most több ismert ember is mellénk állt, Jaksity Kata, Zsédenyi Adrienn például, és reménykedünk abban, hogy ezúttal sikerülni fog! Várjuk annak a honatyának vagy honanyának is a jelentkezését, aki mellénk áll és képvisel bennünket a parlamentben. Mert az is megtörténhet, hogy az országgyűlés napirendre tűzi ugyan ezt a témát, de aztán elfelejti, hiszen a nőknél és a gyermekeknél mindig vannak fontosabb országos ügyek…

Ajtók mögött
– Mindig összeszorul a gyomrom, amikor bántalmazott gyerekekről, nőkről hallok – meséli Zsédenyi Adrienn. – Úgy éreztem, nekem is tennem kell valamit, ezért született meg az Ajtók mögött című dal, ami sok nő történetét fogalmazza meg. A dal erejével igyekeztem tenni azért, hogy minél több ember figyelmét felkeltsük. Elég csak körülnézni a környezetünkben, hogy ráébredjünk, hányféle ilyen eset van, és én azt gondolom, nem szabad hallgatni. Sok nő írja meg nekem a történetét, tudom, mennyien élnek félelemben, és hogy milyen érzés lehet, amikor az otthonuk rettegés színtere. Tapasztalom, hogy sokan elzárkóznak a téma elől, sokan a nőket hibáztatják, felróják nekik, hogy rosszul választottak, hogy nem léptek ki a kapcsolatból. Pedig ők nem hibásak, hanem áldozatok! Bárki kerülhet ilyen helyzetbe, mert sajnos, soha nem lehet látni előre egy kapcsolat végét. A mostani aláírásgyűjtés talán segít abban, hogy ez a felismerés sokakban megszülessen.

Kevesen tudják, hogy a rágalmazás nem attól rágalmazás, hogy nem igaz az, amit állítunk – magyarázza Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogvédője –, ez formálisan a becsület csorbítását jelenti. Ez az egyik fontos oka annak, hogy a nők nem beszélhetnek arról, mi történik velük. Nagyon gyakori, hogy a bántalmazást nem sikerül bizonyítani, mert azt nem látja senki, utólag ezért épp a bántalmazott nő kerül rágalmazás vagy hamis vád miatt a vádlottak padjára. A jelenséggel szembeni hatékony fellépés előfeltétele a valódi politikai akarat a nők védelmére, és a jelenségre pontosan reflektáló törvényi keretek kialakítása a témával régóta foglalkozó civilek bevonásával. Önálló büntetőjogi tényállásként való elismertetése is csak akkor hozná meg a kívánt eredményt, ha kiegészülne a rendőrök, az ügyészek, bírók, a hatósági szakemberek képzésével, és ennek hatására különbséget tudnának tenni az erőszakos esetek és a nem erőszakosok között. A jelenlegi hibás gyakorlat egyik megnyilvánulása, hogy egy bizonyítottan bántalmazó szülőnek is megítélhetik a kétheti láthatást, a válási procedúra, a gyermekelhelyezési perek pedig évekig elhúzódhatnak akkor is, ha tudható, hogy családon belüli erőszak történt. Damu Roland pere talán vízválasztót jelent a mai bírói gyakorlatban, most először fordult elő ugyanis, hogy nagy nyilvánosságot kapott ügyben valakit elítéltek. Ezekben az ügyekben főleg a bizonyítás igényel különleges szaktudást, hisz egy állítás áll egy másikkal szemben, a szexuális erőszakot, a bántalmazást a négy fal között nem látja senki. Most azonban közvetett bizonyítékokra támaszkodva hozták meg az elmarasztaló ítéletet. Ez azért is különösen fontos, mert több nemzetközi kutatás kimutatta, hogy a szexuális erőszakot elszenvedett nők kétharmadánál nincs külsérelmi nyom. A nők ugyanis többnyire megdermednek a félelemtől, vagy felismerik, hogy azzal menthetik az életüket, ha hagyják, hogy az elkövető megerőszakolja őket.

„Ha meghaltam volna, már nem kellene rettegnem”

– Már külön aludtunk, amikor egy éjszaka arra ébredtem, hogy az élettársam ott áll az ágyam fölött és furcsán néz – idézi fel Mónika élete legszörnyűbb éjszakáját, majd elhallgat. – Aztán jött a többi… végül megerőszakolt. Nem ellenkeztem, mert iszonyúan megrettentem és beláttam, ha védekezem, akár meg is ölhet. Talán emiatt, talán a szakszerűtlen orvosi ellátás következtében, hiába vetettem fel látleletet, külsérelmi nyomokat nem találtak. Remegtem és féltem, naivan azt gondoltam, a rendőrök majd megvédenek. De azon kívül, hogy három órán keresztül várakoztattak a folyosón, azt sem tudták megmondani, hova menjek felvetetni a látleletet. A helyi rendelőintézetben is csak várakoztattak, és mindenütt el kellett mondanom, mi történt velem. A rendőrség másfél hét múlva vonult ki a helyszínre nyomokat keresni, és csak akkor rendelte el a tanúmeghallgatásokat is. A volt élettársam közben hívogatott és zaklatott, én pedig rettegtem, hogy rám talál. Előfordult, hogy sírva hívtam fel a rendőrséget, hogy segítsenek, mire megkérdezték, hogy mit várok tőlük, nem tudnak tenni semmit. (A megelőző távoltartást ugyanis volt élettárssal szemben nem lehet elrendelni – a szerk.) Valódi nyomozás nem volt, ő pedig tagadott. Ekkor pszichológus szakértő bevonását rendelték el, aki szintén nem tudta alátámasztani az erőszakot, ehelyett engem hibáztatott a történtekért. A tárgyalóteremben is kaptam hideget-meleget, hogy miért nem menekültem el, miért nem szálltam vele szembe, miért nem szaladtam ki pucéran az utcára… Néha arra gondolok, ha akkor éjszaka meghaltam volna, már megbüntették volna, és nekem többé nem kellene rettegnem és bizonygatnom, hogy nem hazudok.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Lilu: „Szeretnék még egy gyereket!”
• Mikortól érett egy kisgyerek a bölcsire?
• 3 könnyű tavaszi recept
• Tavaszi nagytakarítás fillérekből
• Bántalmazott nők kilátástalan helyzetben
• Mikor lép félre a férfi?
• Enyedi Ildikót egy csimpánz tudná eljátszani
• Ha az orvos sem tudja, miért fáj…

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!