“Azóta sem tudok jó gombóctésztát készíteni” – a gasztroszakértő anyák napi története

Harmath Csaba | 2012. Május 02.
Szerencsés ember állandó gasztroszakértőnk, Harmath Csaba, mert gondoskodó és főzni szerető és tudó családban nőtt fel.

„Azt nem mondhatni, hogy nálunk otthon habzsi-dőzsi lett volna. Szó ami szó, igen csak ritkásan volt. Szüleim mindketten egyszerű polgári családba születtek, édesanyáméknál talán annyiban volt más a helyzet, hogy ott a család nem volt egész. Nagyapám régen elhagyta nagymamámat, Anyimamát, aki egyedül nevelte édesanyámat, s gondját viselte a dédinek is. A Déda még a háborúban megözvegyült, így alakult ki a három nőből egy érdekes család.

Pékség a ház mellett

Igazán komolyan életemben először Déda konyhájával találkoztam. Szüleim vidéken dolgoztak, engem pedig „beadtak” megőrzésre a nagyi-dédi pároshoz. Emlékszem, mikor Déda vitt haza az oviból, s én minden szenespince ablakába behuhogtam. És hiába volt kevés a pénz, amikor hazaértünk, mindig volt valami frissen sült finomság, amit nekem sütött. Ja, nem mondtam volna: Dédáéknak saját pékségük volt. Amellett volt a lakásuk is, de a hatvanas évekre már nem működött a pékség, azt sem tudom, vajon mikor zárhatott be. De milyen élvezettel osontam be a sütőházba a hatalmas kemencéhez, amikor néha az ajtót nem zárta kulcsra!

Hát innen jött az, hogy olyan jókat sütött. A fia, Anyimama bátyja is pék lett, ő vitte tovább a szaktudást, de már nem otthon. Déda is csak a családra főzött, igazi, hatalmas sparherden a szoba-konyhás lakásban. Nem volt olyan vendég, akitől ha betért, ne kérdezte volna meg: „Éhös vagy? Gyere, ögyél kisfiam!” Szépen, szögediesen. És kifejezetten emlékszem zsírral főző konyhájának telt ízeire, az igazi házias pörköltekre és paprikásokra, a nem csirizes főzelékekre, a sültpaprika-salátájára, amit még az újvidéki péksége időszakában tanult el.

Zsírral főtt csodák

Te mivel leped meg édesanyádat?
Válassz itt egy videoüzenet, és küldd el neki, mi pedig gondoskodunk róla, hogy pontosan anyák napján kapja meg! 

Hosszú időt élt meg, talán kilencvenéves is elmúlt, amikor elment. Ma már úgy érzem, bárcsak lettem volna kicsit idősebb akkortájt, hogy több emléket tudtam volna a konyhájából elraktározni.
Vele szemben Anyimama konyhája nem hagyott komoly nyomokat bennem, sajnos. Ő sokat dolgozott, egy trafikot üzemeltetett sokáig. Halványan sejlik fel csak Déda ételeinek utóérzete. De arra, hogy mi volt a legjobb étele, már nem emlékszem. Bocsáss meg érte, drága Anyimama!

Viszont Mamikám egyenesen maga volt a megtestesült modernizmus. Dolgozó nő lévén a konyhája lényegesen leegyszerűsödött. Amint hallott valamit, hogyan egyszerűbben elkészíteni ezt vagy azt, hát rögtön ki kellett próbálni. Az otthonról hozottak és a sok szakácskönyvi receptpróbálgatás mellett apai nagyanyám is nagy hatást gyakorolt a főzésére és az ízvilágára. Ezen a szálon jött be a családba a húsos gombóc is, ami  „Az” ünnepi eledel volt. Úgy tudtuk, hogy erdélyi étel, meg is maradtam ebben a hitben egészen a Paprika TV egyik Ízes hagyományok műsorának adásáig, amiben kiderült, hogy ez az étel Somogy megye északi részéről származik. Pedig Nagyi is úgy tudta, hogy Erdélyből. Mai tudásommal én is azt mondanám, hogy inkább somogyi étel ez, de akkor ezt nem tudtuk.

Mamikám húsos gombóca

A húsos gombóc egy disznópörkölt kiszedett és összetört húsa betöltve klasszikus krumplisgombóc tésztába, olyanba, mint a szilvás gombóc, s körülötte pedig a tejföllel jól elkavart és felforralt szaftja, amibe a gombócokat visszahelyezték kifőzés után. Fránya egy dolog a krumplis gombóctészta! Finom aránya a lisztnek és a törtburgonyának, nem is beszélve a tojásról!

Ehhez kapcsolódik a család egyik kedves története is. Egyszer szüleim valahonnan jöttek haza, én tudom, egyedül voltam otthon. Tizenéves lehettem és sokszor voltam egyedül, megszoktam, hogy ellássam magam. De valahogy ekkor – talán ez volt az első felbukkanása gasztronómiai érdeklődésemnek – kitaláltam, hogy biztosan örülne az én Mamikám, ha vacsorára készítenék nekik húsos gombócot. Vettem hozzá mindent, megfőztem az első sertéspörköltemet, nem túl száraz húsból, isteni volt, legalább is szerintem, akkor. Áttörtem a főtt krumplit, bele a tojást és a lisztet, amikor túl kemény volt, adtam bele még egy tojást, majd egy kis lisztet, mert túl lágy lett. A tésztát kinyújtottam, felkockáztam, ahogy az Mamitól láttam. Betöltöttem a gombócokat, szép nagyok lettek. Megfőztem lobogó sós vízben, kissé furcsa volt, de főztem vagy fél órát. Utólag visszagondolva ennyit sose láttam gombócot főni.

Nagy volt az öröm, amikor Mami hazaért! Viszont nem a dicséret záporozott a fejemre, hanem a szidás, mert meg is kóstolta a gombócomat: kemény volt, mint az ágyúgolyó! Ma már tudom, a liszt és a tojás, de akkor! A szidást persze nem a próbálkozásért, hanem csak a pazarlásért kaptam.

Azóta sem tanultam meg jó gombóctésztát készíteni. Mamikám idén lesz 74 éves. A pék felmenőknek köszönhetően istenieket süt még ma is. És csak ő főzi a családban a húsos gombócot. Azt hiszem, itt az ideje, hogy beiratkozzak hozzá egy gombócmesterkurzusra.

Nem bocsátanám meg magamnak, hogy erről is lemaradjak, mint a Déda ételeinek megtanulásáról!”

Neked is biztosan van saját történeted édesanyádról – írd meg nekünk, és megjelentetjük! 

Exit mobile version