Hajótragédia – “Nem enyhül a fiam hiánya”

Mennyinek tűnik ez az eltelt idő? „Már négy hónapja”, vagy „még csak négy hónapja”?

Számomra nincs jelentősége az időnek. A fájdalom ugyanolyan maradt, mint amilyen első nap volt, amikor megtudtam, mi történt. Nem mondhatom azt, hogy múlik, sem azt, hogy enyhülne a fiam hiánya. Sőt, sokkal borzasztóbb most, mert idáig elhitettem magammal, hogy még mindig dolgozik, hogy kint van újra, játszik, és ezért nem jön haza. Így próbáltam kibírni. De amikor kimegyek a temetőbe, utána napokig magam alatt vagyok, mert akkor szembesülök az igazsággal, és ilyenkor rettenetes az űr. Csak a gyógyszerek tartanak valamennyire. Ezt nem lehet elfogadni. Nem tudjuk az értelmét, a miértjét, és talán nem is fogjuk megtudni. Az ember lelke gyakorlatilag meghal, csak próbálom a napokat túlélni. Járok pszichológushoz, ő is azt mondja, hogy kiszámíthatatlan. Kinek fél év, kinek öt év, mire enyhül.

Ön vallásos ember?

Hiszek egy felsőbbrendű teremtőben. Mindegy, hogy minek nevezzük, egy erőben, amely megalkotta a világegyetemet, és valószínűleg tudja, hogy mi miért történik, mi ezt emberi ésszel nem tudjuk felfogni. Úgy képzelem, hogy Sanyi az élet színpadáról átment egy másik színpadra és ott hegedül. Itt vannak a képei, a ruhái a szekrényében… minden ugyanúgy maradt, semmihez nem nyúltunk. Nem azt érzem, hogy nincs, hanem hogy mindig van és lesz is, együtt velem, hiszen egy rész belőlem.

Együtt is éltek?

Amikor itthon volt, mindig ide jött haza hozzám, amikor meg kint dolgozott, hetente hívott telefonon. Mindig este tizenegy körül, amikor kikötöttek a szigeteken, kiment, mert nagyon szeretett fotózni… Az események után is sokáig, ha este csöngött a telefon, kirohantam, félálomból ébredve azt gondoltam, ő hív. Aztán ahogy tisztult a kép, mindig belém nyilallott, hogy ő már nem hívhat többé.

Láttam önt egy riportban, egy videofelvételt nézett. A katasztrófa napján készült, látszik a felvételen, ahogy a fia beáll egy átjáróba, segíti továbbjutni az embereket. Ma már tudjuk, hogy egy óra múlva nem élt. Ön mégis erősnek tűnt, ahogyan nézte őt.

Próbálok az lenni, tartani magam, és ez egy darabig megy is, mert ott a kisebbik fiam, aki nagyon szereti a Sanyit – mi így is beszélünk róla, jelen időben. Nagy példaképe volt a bátyja, aki az apja nyomdokaiba lépett (őt egy éve veszítettük el). Sanyi egyengette mindig az öccse útját, nagy szeretetben volt a testvérével. Neki is erőt kell adjak. Ezért nem engedhetem el magam, csak amikor egyedül vagyok, a saját gondolataimmal. Sírok rengeteget, de úgy, hogy ne lássa Robi, meg senki. Ezt nem lehet feldolgozni, nem hasonlítható semmihez. Én elvesztettem a szüleimet, a férjemet, de ilyen fájdalommal nem tudom, hogy valaha meg lehet-e birkózni, vagy egyáltalán… együtt élni a tudattal.

Foglalkoztatja még, hogy pontosan mi történt azon a napon?

Persze, mert a mai napig nem tudjuk, azt sem mondták el, hogy a halál oka mi volt, nem kaptuk meg a bonceredményt, merthogy bizonyíték, és amíg a vádeljárás zajlik, nem adják ki. Csak annyit tudunk, hogy még aznap, január 13-án meghalt, de hogy fejsérülés vagy fulladás miatt… én amit láttam, az inkább az előbbire utalt.

Könnyebb volt vagy nehezebb így, hogy látta még őt?

Akkor úgy éreztem, hogy megőrülök. Egy pillanatnyi borzadály volt, mert én ott szembesültem vele, hogy ő az. Nem tudta senki, és azon a hosszú úton a Robival végig abban bíztunk, hogy nem ő lesz. Aztán hiába. Szép volt, mint aki alszik. Megsimogattam a kezét, az arcát… Legalább így ment el, volt olyan is, akit hosszú hetekig nem találtak meg, és már csak DNS-minta alapján tudták azonosítani.

Haragszik valakire?

Hogyne, és bízom abban, hogy megkapja a büntetését ez a kapitány, aki hátat fordított a hajónak, és az ilyen mély érzésű emberek, mint a fiam mentették az utasokat. Három videót tettek fel az internetre, láttuk, Sanyi hogyan menti az embereket, segíti a csónakokba… tíz éve hajózott, mindent tudott a biztonsági szabályokról. De az is látszik a filmeken, hogy nincs a hajón olyan személy, akinek ez lett volna a dolga. Az ottani dolgozók, tisztek mind ott hagyták a hajót, elmenekültek a csónakokkal, nem is tudom milyen jelzővel lehet illetni ezt. Főleg a kapitányt, aki ha időben kihirdeti a vészhelyzetet, mindenki megmenekülhetett volna.

Sok károsult most milliókat, sőt milliárdokat követel a hajót működtető cégtől. A túlélők ügyvédje önt is megkereste. Sokakat meglepett, hogy éppen ön nem csatlakozik az Amerikában hatalmas összegekért folyó perhez.

Nem számít a pénz egyáltalán, nincs jelentősége. Semmilyen összeg, semmilyen nagyságrend nem kárpótolna ezért. Nem is folytam bele, nem is érdekel, odaadtam a magyar ügyvédnek az összes papírt. Nekem az elsődleges az, hogy kiderüljön, ki mindenki volt felelős ezért, és hogy akik miatt történt, megkapják a büntetésüket.
De megértem azokat is, akik most sok pénzt kérnek, ők most próbálják maximálisan kiaknázni a lehetőséget. A zenészeknek ott maradt a hangszerük, és ez nem könnyű munka volt. Beszéltem Sanyi kollégáival, el vannak keseredve, nincs munkájuk azóta, mert sokszor Sanyi vitte őket. Végtelenül sajnálom őket is, de attól, hogy túlélték, hogy itthon vannak a családjukkal, ők is átértékelték az életet.
Sokat gondolok arra, miért nem magát mentette Sanyi is. Mi volt az oka, mit érezhetett? Ő hitben nőtt fel mellettünk, nagyon szerették mindenütt. Miért ő, a jólelkű, a segítőkész…? Miértjeim vannak csak.

Van, aki segíti most önt?

A testvérem, sógornőm, összetartó a családunk. Mindennap beszélek három-négy emberrel, sokszor inkább másról, mert talán jobb, ha nem szembesülök ezzel újra meg újra. Eltettem a nagy képeket is, csak a kicsiket hagytam kint. Nincs erőm hozzányúlni a holmijához, itt vannak a cédéi, kaptam egy dvd-t és videót is, amin játszik, de nem merem megnézni. Talán idővel.

A családjuk zenészdinasztia, Sándor volt az utolsó, aki ebből élt.

Ő eredetileg klasszikus zenész, elvégezte a Liszt Ferenc Akadémiát, tanári diplomája van. Mindig is a klasszikus zenében élt, sosem szerette a vendéglátóst, de csak az adott megélhetést, ezért ment hajózni. Szeptembertől felvették a San Fransiscó-i egyetemre, úgy volt, hogy ott fog gyerekeket tanítani, és vitte volna az öccsét is magához, nagy tervei voltak. Ez volt az utolsó hajóút, amit még elvállalt…

Ha mégis megítélnek önöknek valamennyi kártérítést, mit kezdenek vele?

Átlagos mai magyar emberek vagyunk. Nem élünk fényesen, de nem is nélkülözünk. És az az igazság, hogy nem is esne jól semmi, amit ezen a pénzen vennénk. Azt beszéltük, hogy alapítványt hozunk létre, és fiatal zenei tehetségeket segítünk, hogy továbbvigyük Sanyi akaratát.