A déli ima előtt érkezünk a domonkos nővérek budakeszi házába. Imelda nővér, a ház elöljárója vezet be, kínál üdítővel. A nővérek általában habitusban járnak, a fehér tunikán öv, fehér skapuláré és fátyol. Az örökfogadalmasok fátyla fekete, a novíciáké fehér.
Civil ruhájuk is van, bevásárláshoz például praktikusabb, de a legtöbb tevékenység, az apostoli munka is, mindig habitusban történik. Imelda nővért kérdezem az apáca szóról. Apácának azt a szerzetest nevezik, aki monostorban él, nem jár ki a zárdából. Ebből is látszik, milyen keveset tudunk a szerzetesekről, az életformájukról, hát még az életük tartalmáról. Kimaradt negyven év, és az elmúlt húsz sem arról szólt, hogy hiteles képünk legyen róluk. A közös teremben például tévét látok. Megkérdezem, szokták-e nézni.
– Ritkán. A karácsonyi és a húsvéti vatikáni közvetítéskor például – mondja Hedvig nővér, aki a
rend magyarországi kongregációjának a vezetője. A budakeszin kívül van házuk Kőszegen, Hódmezővásárhelyen és Ungváron is. Türelmesen válaszol a sok laikus kérdésre, például hogy a honlapon olvasott „este kilenc után elcsöndesedés”, ugye egészen mást jelent náluk, mint nálunk. Ez nem a nyugodt olvasás, tévénézés lehetőségét szolgálja, hanem az Istennel való kapcsolatét. A napjuk korán, 5 óra 55 perckor közös imával kezdődik, vagyis ez előtt kelnek.
– Utána szentmisére megyünk a templomba, reggelizünk. Sok nővér elmegy, hittant tanít, óvodától főiskolai szintig, mások tanulnak, vizsgára készülnek, dolgoznak itthon. De még a korai időszakban kerítünk sort a napi egyórás személyes imára is.
Közösségben
Az imáról nem késhetnek, együtt megyünk át a rózsákkal díszített kápolnába. Az ebédlőben asztalon a leves. Az ebédet egy kifőzdéből hozzák, ma zöldbableves van, paradicsomszósz húsgombóccal, krumplival. Meg cseresznye a kertből. Fehér abrosz, kancsóban víz, mécsesek az asztalon.
– Ilyen sok vizsgátok van? – kérdezi együttérzőn egyikük, ahogy a jelölteket, a még noviciátus előtt álló lányokat hallgatja. Kik ők egymásnak? – kérdezhetné az, akinek van családja, testvére, barátai, kollégái, és keresgéli ennek a közösségnek a helyét. A felsoroltak közül kicsit mindegyik. De bajtársak, szövetségesek is, akik nem maguk választották egymást, nem is egy felettesük, hanem az, aki mindannyiuk életében a legfontosabb.
– Ki vásárol, mosogat, takarít? – kérdezem ebéd után.
– Beosztjuk magunkat, de ha valaki fáradt, vagy beteg, akkor segítünk egymásnak – mondja Katalin nővér. Egy szerzetes sokat dolgozik, ebben a nagy házban minden munkát ők végeznek a takarítástól a vasalásig.
– Milyen pénzből vásárolnak, miből fizetik a rezsit?
– Az idősebb nővérek nyugdíjat, mások fizetést kapnak – magyarázzák. Ahogy a regula mondja: Legyen mindenetek közös! Egy nővér nem kap zsebpénzt, amit elkölthetne csak úgy. Havonta egyszer megbeszélik a ház apróbb és komolyabb ügyeit: a következő hónap programjait, vagy hogy mi legyen a közös nagyböjti fogadalmuk. De olyanokra is kitérnek, milyen dezodort vagy fénymásoló papírt vásároljanak, mert mindez a közös beszerzés része, praktikum, nem több. A héten egy másik este van az úgynevezett rekreáció, közös felüdülés, olyankor Activityt vagy hasonlót játszanak. Lehet mobiltelefonjuk, használhatják az internetet, hallgathatnak rádiót, vezethetnek autót, ehetnek édességet. De fontos a mérték, még fontosabb, hogy se birtoklás, se vágyak ne írják felül a legfontosabbat: az Istennel való kapcsolatot. – Fagyit? Szoktunk enni, de csak néhányszor, közös kiránduláson. Süteményt vasárnap, valaki mindig süt, csoki csak a rekreáción van – magyarázza Mirjam nővér. – Nem kötődünk ezekhez mélyen, mert máshoz akarunk kötődni.
Nem így születtünk
Meg lehet érteni ilyen apróságokból a szerzetesi életet? Nem. Azt, hogy milyen, amikor valaki úgy igazán elköteleződik Isten mellett? Ma, amikor minden döntésünk csak amolyan félig igen, félig nem, amikor mindig marad nyitva egy kiskapu a hátha mégsemnek? Át lehet érezni, hogy valaki lemond olyan elismerést kiváltó, teljesítménynek számító dolgokról, mint a látható siker, vezető pozíció, megszerzett javak, gondosan őrzött külső, szép család, gyerekek?
– A végéről közelíteném meg – mondja Hedvig nővér. – A halál pillanatában nem számít karrier, ház, még a gyerekek sem, az ember egyedül áll az Úr elé. Erre a végső célra koncentrálunk, számunkra az Istennel való élet annyira vonzó, hogy kihagyjuk érte mindazt, amivel a legtöbb ember jól elfoglalja magát, és amelyek között van sok értelmes, értékes dolog is.
Hozzávetőlegesen napi négy órát töltenek imával, és bár az Istennel való kapcsolat is olyan, hogy ha ápolják, szorosabb és mélyebb lesz, azért vannak mélypontok. Olyankor mintha nem történne semmi… Ezen is át kell segíteniük egymást. És önmagukat. A szerzetesi fogadalmak: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Csupa próbatétel. Szegénység? Hiszen sokan szegények…! Csakhogy itt azt jelenti, nem rakhatom körül magam birtokolt javakkal, apróságokkal sem, amikhez kötődhetnék, amik segítenének meghatározni, ki vagyok. Még egy nekem tetsző szoknyával vagy egy megtetszett-hát-megvettem cserépkutyával sem. Tisztaság… Nincs egy másik ember, nem is lehet remélni, aki néha mintha én lennék, akinek a gyöngédsége átjár, akinek tartogathatnám a legmélyebb érzéseimet. Mert azokat másnak ígértem.
És el kell engednem azt az illúziót, hogy dönthetek a sorsomról, mert készen kell állnom, hogy mások döntenek – rólam. Még akkor is, ha megbeszéljük, akkor is, ha bízom bennük. Az akaratom fegyverét a lábamhoz kell tennem, és lassan elhagynom.
– Ezt a legnehezebb elengedni – bólint Hedvig nővér. – A saját elgondolást a saját életünkről.
– Mi nem azért vagyunk itt, mert úgy születtünk, hogy mindez nem esik nehezünkre – teszi hozzá Mirjam nővér. – Képessé kell tennünk magunkat minderre, belenőnünk. Ez folyamatos tanulás, munka, áldozat, igény. A magisztrám mondta annak idején, hogy a mi életünk nem természetes, de nem is természetellenes. Leginkább talán természetfeletti.
Az anyai érzés gyökere
Kimegyünk a kertbe ezen gondolkodva. A szerzetes mindazt, ami számára fontos, magában hordja, legfontosabb kötődése mindig vele van, a többit lassan leteszi magából, magáról. Ez a megválás sokakat riaszt, őket szabaddá teszi.
– Szobát is azért cserélnek a jelöltek néha – magyarázza Mirjam nővér –, segít ezt elfogadni, átélni. Kapnak vagy választanak új nevet, kezdődik egy új identitás. De a családtól nem szakadunk el teljesen, évente néhányszor hazamehetünk. Három fiatal lány éli a jelöltek hétköznapjait, ők noviciátusra készülnek, aztán az első majd az örök fogadalomra. Nem a kedvünkért jöttek ki a kertbe, máskor is olvasnak, tanulnak itt.
– Szoktatok tollasozni? – kérdezem Andrea nővért, aki novícia.
– Azt ritkán. De van bicikli, tornaterem, lehet túrázni. Kell a mozgás.
Átmegyünk Mária nővérrel a szomszéd épületbe, ott a pianínó. Egyházzenét tanul a Zeneakadémián, éppen egy Bach-darabbal ismerkedik. Aztán visszasétálunk, a lányok arról beszélnek éppen, ki és hogyan szedje le a cseresznyét a magasból. A felmerülő ötleteken nagyokat nevetnek. Az emberek azt képzelik, a szerzetesek komorak, én úgy láttam, szívesen nevetnek. Ha nem volna bennük derű, azt jelezné, valami nincs rendben. Mutatják a tűzrakóhelyet, kacagnak, mert ha rászánják magukat a
– Aki nem kapálózik ellene eleinte, nem fél, az szerintem nem méri fel, mire vállalkozik… – tűnődik Mirjam nővér. Ő beszél a sokunknak talán legfontosabb kérdésről, az anyaságról. – Ide senki sem azért jön, mert nem akar gyereket. Ez igazi áldozat, és minden életkorban felvetődik: most szülnék, most lennének felnőttek a gyerekeim… Én a húszas éveim elején küzdöttem ezzel a legtöbbet. Igen, lemondás, de tudok nélküle élni. A hivatásom nélkül viszont nem tudnék. Ha lelki szempontból nézem, az életünk célja, hogy Jézust adjuk a világnak, ez valahol rokon az anyaság élményével. Van közös gyökere a két érzésnek.
(A riport az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Domonkos Nővéreknél készült.)