A héten lezárult a beiratkozási időszak a középfokú iskolákban. Azok a tanulók, akiket sehová sem vettek fel, augusztus 31-ig kereshetnek maguknak olyan iskolát, ahol még van szabad férőhely. Hogy meddig fognak odajárni, az egyre inkább kérdéses, hiszen fontos változás történt: a következő tanévtől 18 helyett már csak 16 éves korig tart a tankötelezettség. Ha a tanuló 16 éves korában fejezi be az 5., 6., 7., 8. évfolyamot, akkor nem kell tovább iskolába járnia, nem kell beiratkoznia, mehet dolgozni, vagy eltarthatja magát a szüleivel. De mi történik, ha nem önszántából hagyná ott a padot? Vajon ez azt jelenti, hogy 16. születésnapján indok nélkül bárkit eltávolíthatnak a suliból?
„Köztudott, hogy a tanköteles életkor leszállítását a pedagógus-szakszervezetek követelték ki, hogy a nehezebben kezelhető tanulóktól meg tudjon szabadulni az iskola” – nyilatkozta Keszei Sándor, a Magyarországi Szülők Országos Egyesületének munkatársa, de az oktatási jogok biztosa is aggódik: „bizonyos konfliktushelyzetek így kikerülnek az intézmények falai közül” – mondta Aáry-Tamás Lajos. Vagyis a problémás kamaszokkal bajlódjon tovább a szülő vagy a társadalom, amennyiben a pedagógusok tehetetlenek – legalábbis erre engednek következtetni a fentiek.
A Szülők Egyesülete kezdeményezte, hogy írják elő rendeletben, hogy a tanulói jogviszonyt csak súlyos vétség esetén, külön fegyelmi eljárás keretében lehessen megszüntetni a szülő bevonásával, és az iskolának kelljen bizonyítani a tanuló vétkességét. Megkérdeztünk valamilyen szempontból érintett szakembereket, szerintük hová vezet, ha az oktatási rendszer lemond a tinédzserek egy részéről – a Nők Lapja Café kommentátorai is véleményt mondtak.
„Az aluliskolázott réteget dúsítjuk”
Krémer Balázs szociológus, egyetemi docens:
„A korhatár leszállítása csak egy lépése annak a sajátos elitpolitikának, amelyik a társadalmi státuszok újratermelésén dolgozik, hogy a magas képzettség, tudás megint csak egy szűk réteg kiváltsága maradhasson. A képben az a legszomorúbb, hogy a képzetlen, aluliskolázott rétegek felduzzasztása épp abba az irányba hat, hogy az ország elveszítse maradék vonzerejét is a befektetőkkel szemben. A minél több képzett, okos, több nyelven beszélő munkaerő ugyanis az, amit keres egy üzletember. A foglalkoztatottság ráadásul nálunk különösen érzékeny a végzettségre: Európán belül Magyarországon a legrosszabb az esélyük munkát találni azoknak, akik legfeljebb általános iskolát végeztek, ez a lépés pedig újra az ő körüket bővíti.”
„Ne legyen kudarc!”
Szolnoki Nikolett gyermekpszichiáter:
„Valóban léteznek olyan magatartási vagy tanulási problémával küzdő fiatalok, akiknek és akikkel nyűg az iskolai együttműködés, de azt hiszem, ők tehetik ki a kisebb százalékot. Nem mindegy, valaki milyen képzési szinten hagyja abba a tanulmányait. Fontos lenne, hogy a korábbi befejezés valamilyen célért, és ne valaminek a kudarcaként szerepeljen, különben az árat a munkanélküliségi mutatók romlásában fogjuk megfizetni.
A legnagyobb kérdés bennem továbbra is az, hogy tud-e az oktatási rendszer használható műveltséget és emellett hatékony szakképzést adni a tanulással bármi okból nehézséggel küzdő fiataloknak? Ha nem, akkor lehet, hogy valaki megszabadul egy problémától, de nem úgy, hogy megoldja, csak áttolja másra.”
„Miért nem bízunk a gyerekeinkben?”
Gyurkó Szilvia jogász, kriminológus:
„Ha egymás mellé rakjuk a büntethetőségi korhatár leszállítását 14-ről 12 évre, a szabálysértési őrizet kiterjesztését a fiatalkorúakra, a tankötelezettséget 18-ról 16-ra, a munkavállalás (inaskodás) engedélyezését, mi több, támogatását gyermekkorban (azaz 18 éves kor alatt), akkor azt lehet látni, hogy a gyermekkor relativizálása folyik. Miközben a világon van egy meglehetősen egyértelmű tendencia arra, hogy észrevegyük (és értékeljük) azt, hogy a gyermekkor egyszeri, egyedi és megismételhetetlen időszak, és ezért nagyon komoly védelemre, támogatásra, segítségre szorul… ezzel párhuzamosan egyre korábban szeretnénk a gyerekeket »felnöveszteni«. Azt érzem, hogy félünk a gyerekektől és nem bízunk meg bennük. Nem hisszük el, hogy elmennek az iskolába, hogy rendőr nélkül is odatalálnak az osztályba, hogy büntetés nélkül is képesek tanulni, vagy hogy fenyegetés nélkül is követhetik a szabályainkat. Ennek a félelemnek és bizalmatlanságnak viszont súlyos ára van, amit nemcsak mi, de a gyerekek is fizetni fognak. A saját egyedi, egyszeri és megismételhetetlen gyermekkoruk árával.”
„Ki ad nekik munkahelyet?”
Karafiáth Orsolya:
„Ha primitív hordákat szeretnének nevelni, a legjobb utat választották. Ezzel az intézkedéssel ismét csak a társadalmi szakadékokat mélyítik, a leszakadást segítik elő. Aztán majd csodálkoznak, ha az utcára eresztett, nagyjából csak a betanítható segédmunkára alkalmas massza arra sem lesz képes, hogy a kérdőíveiket kibetűzze. Persze jöhetnek az érvek, hogy »ezek« úgyis csak lógtak, csak a baj volt velük – menjenek csak a munkaerőpiacra. De van-e munkahely a számukra?! A fiatalabbak mellé pedig odaállítják a hatóságot, hogy beterelje őket, a még tankötelezetteket az épületbe… Csodás.”
„Nem az életre nevelnek”
Soma
„Véleményem szerint az egyik legfontosabb dolog, ami egy országot meghatároz, és előre vihet, az a kulturáltsága. Az első – és sokaknak egyben az utolsó – hely a tanulásra, művelődésre a kötelező iskola. Ezt az időt szerintem jóval tudatosabban kellene kihasználni, azaz nem csak az egymástól alapvetően független tantárgyak tanulására, hanem életre nevelésre. Ebben óriási reformra lenne szüksége Magyarországnak! Kik, mit, hogyan és mennyiért tanítanak? Ezek az alapvető kérdések, és ebben vannak a lényeges változtatni valók is. Vissza kellene emelni a tanítást a szentség szintjére. Az lenne az optimális, ha dicsekedhetnének egymásnak a diákok, hogy: »Képzeld! Felvettek a tanárképzőre!« Amíg kiégett, unott, elfásult, szakmájukat nem szerető és anyagilag meg nem becsült emberek tanítanak többnyire felesleges információkat a gyerekeknek, addig majdnem mindegy, hogy hány év a korhatár.”