Valamennyien ismerünk olyan párokat, akik évek óta élnek együtt, de nem akarják a szerelmüket hivatalossá tenni. Nincs szükségük arra, hogy egy anyakönyvvezető házastársakká nyilvánítsa őket, de arra sem, hogy valamelyik egyház áldását adja a kapcsolatukra. Szabad emberek, tart, ameddig tart. Nincs okunk az ítélkezésre,
sokféle módon lehet együtt élni, ha… Ha ez mindkét félnek jó! Ha ketten gondolják úgy, hogy ez a megfelelő életforma, és a pár egyik tagja nem megalkuvásból fogadja el a másik döntését. Ezzel szemben rengeteg levél érkezik a Ne félj, mesélj! rovathoz, amelynek írói boldogan állnának anyakönyvvezető elé, ha a társuk nem félne a döntéstől… Utóbbiakról mondja Baktay Zelka és Baktay Miklós – a népszerű pszichológus házaspár –, hogy a nászfrász áldozatai.
Akik nem szoktak beszélgetni
Amikor belépek a tágas családi kúria kapuján, eszembe jut, hogy ebben a Pest környéki, csupa virág idillben boldogan lehet(ne) élni, de a házigazda gyorsan lelohasztja a lelkesedésemet.
Ugyanis a harminchat éves férfi hosszú, unalmas előadást tart a cége helyzetéről, az anyagi veszteségeiről meg a banki tranzakcióiról, pedig tudja, hogy a párjáról, Lauráról – aki az érkezésemkor nem merészkedik elő a házból – szeretnék vele beszélgetni. Amikor látogatásom céljára terelem a szót, rosszkedve lesz.
– Laura megmutatta az önnek írt levelét, de csak akkor egyeztem bele az elküldésébe, amikor megígérte, hogy nem jelenik meg a nevével.
– Mit szól a tartalmához? – kérdezem, miközben Laura szerényen letelepszik mellénk egy kerti székre.
– Csak azt, hogy nem értem az esküvőmániáját, hiszen mi öt éve vagyunk együtt, és ő elfogadta a feltételeimet a kapcsolatunk kezdetén. Nem élünk egy lakásban, nem házasodunk, de összetartozunk. Egyszer itt vagyunk együtt, máskor az ő kellemes albérletében, kétutcányira innen. Laura szép, hat évvel fiatalabb nálam, a karrierje is jól alakul. Mi baja? Azért borulhatott ki, mert a barátnője férjhez ment, és ő kapta el a menyasszony eldobott csokrát…
– Nem lehet, hogy messzebbre lát? És harmincévesen már eszébe jut egy gyerek is… – mondom, mire Laura közbevág.
– Én csak biztonságot szeretnék! Azt, hogy ne Zoli „csaja” legyek, hanem az élete párja, és a leendő gyerekei anyja. Ehhez képest úgy tűnik el üzleti tárgyalásokra, hogy én csak utólag értesülök arról, éppen hol van.
Zoli elcsöndesedik – szendvicseket és vörösbort tesz a kerti asztalra –, majd meglepő erővel tör ki (mérgében engem is tegez).
– Nem értitek, hogy ez a kúria kizárólag az apámé? A cég is az övé, amelyben enyém a robot meg a felelősség, de övé a haszon.
– Anyukádra gyakran teszel megjegyzéseket, de apádról mindig tisztelettel beszélsz – néz rá Laura csodálkozva.
– Nem vetted észre, hogy micsoda stresszben tart apám!? – kiabálja Zoli, majd higgadtan fordul hozzám. – Nincs egzisztenciám, apámtól függök, közben tudom, hogy az élethez sok pénz kell. Félek a jövőtől. Laura házassági törekvéseitől is, hiszen pluszfelelősséget akar rám rakni. Nem haragszom rá, azt sem bánom, ha ön ír a mi szerintem tipikus helyzetünkről, de a kapcsolatunk úgy jó, ahogy van. Nem bírok el több terhet – mondja őszintén, miközben kikísér. – Amúgy érdekes volt ez a délután, nem szoktunk Laurával ilyesmiről beszélgetni…
Akiknek elmaradt az esküvőjük
– Valószínűleg jót tett ezzel a párral! Ön által fogalmaztak meg régóta titkolt gondolatokat, ráadásul rátalált a tipikus nászfrászra, amely nemcsak azt jelenti, hogy valaki megrémül az elköteleződéstől, hanem azt is, hogy az élete sok más összetevője sem stimmel – jelenti ki Baktay Miklós a házuk napfényes teraszán. – Erre kiváló példát szolgáltat Botond – folytatja, majd bemutat egy harminckét éves, zárkózottnak tűnő fiatalembert. – A bátyja irányította hozzánk, mert ő nem tud segíteni az öccse nászfrászán…
– Ami olyan súlyos volt, hogy miattam maradt el az esküvőnk – mondja Botond rezignáltan. – Pedig hét éve jártam együtt Eszterrel, három éve együtt is éltünk. Már megvolt a templomi esküvő időpontja, a ruha, a vendégek névsora (több mint száz ember), jegyesoktatásra is jártunk. Én nem akartam nagy esküvőt, Eszter igen, tehát szervezkedett. Közben én vívódtam, tépelődtem, aztán az utolsó percben
megtorpantam. Nem tagadom, hogy ebben egy akkoriban megismert lánynak is szerepe volt. Aki érdeklődést mutatott irántam, akivel olyasmiről beszélgettem, amiről Eszterrel soha: Mi zajlik bennünk?
Miért viselkedünk úgy, ahogy? Meg tudjuk-e ismerni önmagunkat? Mi dolgunk a világon? Lehet, hogy az ügyvédként dolgozó, intelligens Eszter is „vevő” lett volna e témákra, de nem próbáltam ki. Aztán az esküvői előkészületek sodrában egyre rosszabb lett a kedvem. Féltem, hogy az igen kimondása után mi is olyanok leszünk, mint a körülöttünk élő idősebb házaspárok. Akik nem beszélgetnek, unják egymást, veszekednek. Amikor Miklós megkérdezte, milyennek látom a közös jövőmet Eszterrel, csak az jutott eszembe, hogy építkezni fogunk, és lesznek gyerekeink. Ennyi.
– Egyébként rendben volt az élete?
– Dehogy! Agrármérnök vagyok, és megszűnt egy csodálatos munkahelyem. Telepvezető voltam egy gyümölcs- és állatfarmon, sokat utaztam, szerelmes voltam a munkámba. Eszter kevésbé. Szerinte kihasznált a főnököm, aki miatt keveset voltam vele.
– És a jelen?
– Az elmaradt esküvő után az a bizonyos lányismerősöm könnyűnek-őszintétlennek találtatott, de Eszter reakciója tisztelettel töltött el. Nem csinált cirkuszt, nem hisztériázott… Én a testvéremhez költöztem, ő ideiglenesen a szüleihez. Most újból találkozgatunk. Érdekes-vonzó az új Eszter, aki meg akarja ismerni önmagát, és önkéntesként is szeretne dolgozni. Sokszor eszembe jut, hogy Baktay Miklós szerint a kapcsolatunk olyan volt, mint egy út, amit kátyúzni kell. Lehet, hogy be tudjuk temetni a kátyúkat? A nászfrászom különb emberré tett minket? Talán lesz folytatás… Tartalmasabb és őszintébb.
Akik alaposan felkészültek
| Az esküvőre készülő boldog pár: Kasza Ábel és Gál Ottilia, akik elkerülték a nászfrászt |
Amíg Botondot hallgatom, eszembe jut a Rómában élő hatvanéves barátnőm, aki dühöngve mesélte, hogy a harmincéves fiával hol egy Sophia, hol egy Claudia él együtt. „Nem normálisak a lányok! Azonnal hozzáköltöznek, aztán csodálkoznak, ha a gyerekem rájuk un. Szerintem az a lány lesz a felesége és az unokáim anyja, akit nem kap meg azonnal!”
Amikor ezt elmondom pszichológus vendéglátómnak, töprengve válaszol.
– Vitathatatlan, hogy az éhség a legjobb szakács. A korábbi évszázadokban a nemi vágy valószínűleg elnyomta a nászfrászt, de az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Ma sok fiatal nő fél: ha sokáig kéreti magát, majd a helyébe lép egy készségesebb Klárika vagy Lujzika. De most bemutatok egy olyan remek párt, akik kilenc éve vannak együtt, mégis megúszták a nászfrászt.
– Augusztusban lesz az esküvőnk, novemberben születik a gyermekünk! – jelenti ki büszkén a harmincnégy éves Kasza Ábel, majd a várandós menyasszony, Gál Ottilia veszi át a szót.
– Tizenévesen ismertem meg Ábelt, aki négy évig udvarolt, majd öt esztendővel ezelőtt
összeköltöztünk. Fiatal voltam egy komoly kapcsolathoz – most is csak huszonöt vagyok –, és én vidékről kerültem Budapestre, azaz nemcsak a párkapcsolati kötöttséget, hanem a fővárosi
életformát is meg kellett szoknom. Sokféle konfliktust oldottunk fel együtt, sikerrel! Szerettem bulizni, és Ábel eleinte nem értette, hogy számomra a buli nem új fiúkról, hanem a barátaimról szól. Engem zavart a pontatlansága: hétre vártam haza, kilencre érkezett, mert sok volt a munkája, vagy összefutott egy barátjával. Őt bosszantotta, hogy mindent rögtön elpakolok, engem pedig az, hogy napközben is tud aludni – ellentétben velem. Ráadásul sokat kellett biztatnom ahhoz, hogy felmondjon a munkahelyén, és alapítson egy önálló céget, amiben én is segítettem.
– Mi együtt jöttünk rá arra, hogy tennünk kell a kapcsolatunk gazdagításáért – mondja Ábel mosolyogva. – Jót tett nekünk, hogy örökbe fogadtunk egy kiskutyát, és közösen gondoskodtunk róla, jót tett, hogy gyakran vigyáztunk együtt rokon gyerekekre. Arra is rádöbbentünk, hogy nem a tévé előtt kell töltenünk az estéinket. Jobb, ha társasozunk, sétálunk-csavargunk, vagy kimegyünk a Vidám Parkba! Azaz gyűjtögetjük a közös élményeket…
– Nekünk is volt esélyünk arra, hogy a fiatal koromból és a különbözőségünkből adódó „nászfrász” tönkretegye a kapcsolatunkat, de megelőztük! Ezért gondoljuk, hogy alaposan felkészültünk
az esküvőnkre, és sok szépség vár ránk – mondja boldogan Ottilia, miközben a párjára nevet.