Ki adna le a fizetéséből, hogy megmentse a kollégáját?

A hír: Magyarországon csak minden harmadik munkavállaló vállalna anyagi áldozatot azért, hogy munkahelye elkerülje a létszámleépítést. Fizetésének csökkentését abban az esetben is csak 36 százalék fogadná el, ha ezzel a saját állását mentené meg – derül ki a Randstad személyzeti tanácsadó kutatásából. A 32 országban elvégzett felmérés adatai szerint a spanyolok vagy a görögök több mint fele lenne önfeláldozó, de a németek is jól állnak a maguk 45 százalékával.

Winkler Nóra véleménye: Mint minden felmérés, ez is átlagos értéket mutat, így nyilván sokan érzik a cikket olvasva, hogy ők személy szerint bizony vállalnának ilyen áldozatot. A felmérés – szerintem – kétféle következtetést mutat. Egyrészt azt, hogy ma nálunk a munkavállalók zöme egyáltalán nincsen olyan helyzetben, hogy fizetésének akár csak egy kis hányadáról is le tudna mondani. Az emberek zöme kicentizve él, alig van mozgástere, tízezer forintos se nagyon. Épp ezért tartom végtelenül felháborítónak például a büntetési – parkolási késés és sok más – díjtételek emelését, mert persze hogy van pedagógiai vonzata, meg persze, hogy el lehet kerülni szabálykövető magatartással, de irreális terheket rak egy családra, ha mondjuk tizennégy perces késés miatt nyolcezer forint kikerül a havi kasszából. Tehát azt tudjuk, tapasztaljuk, hogy a lakosság nagy részének komolyan be kell osztania a jövedelmeit, hogy a hónap végéig kitartson.

De a felmérésből kapott adat szerintem másról is szól. És ez a bizalom. Túl sok olyan eseményt kellett az elmúlt években túlélni, ahol az egyénnek minimális vagy akár nulla fogása volt a dolgokon, azok a feje felett változtak meg, alakultak át, neki annyi maradt, hogy gyorsan alkalmazkodjon. Tehát szerintem nem az van, hogy az európai népekhez képest a magyarok sokkal kevésbé szolidárisak – csomó ilyet hallottam, hogy összeálltak kollektívák és harcoltak, hogy ne küldjenek el közülük valakit, beadták a fizetésüket a közösbe. Sőt, amikor a Magyar Televízióból elküldték az első kollégánkat, mi is hónapokon át támogattuk, amíg lassan új munkát nem talált. De az joggal fordul meg mindenki fejében, hogy ha ma egy kollégámat kell megmenteni, mert a cég gondban van, mi a garancia, hogy egyenesbe jön és a meglévő állományt meg tudja tartani? Hogyan bízzak abban, hogy – egy amúgy nehéz, akár romló és sokszor tervezhetetlen jogi-gazdasági környezetben – a cégvezetők életben tudják tartani a vállalkozást? Mi van, ha vállalom, hogy kevesebbet kapok, de mindhiába?

Hiszen nem kizárólag azon múlik ma egy cég jövője, hogy valóban gyors, ügyes, megbízható és pontos, hanem számos olyan szemponton, amin semmilyen kontrollja nincsen. Különadók, új járulékok, új adószabályok – ezek mind fontos elemei a jövőképnek, ennek ellenére sokszor csak előjönnek a semmiből, és pár hét múlva már hatályosak is. Nehéz előre tervezni. Vagyis a cégek, vezetők, alkalmazottak jó nagy hányada kénytelen rövid távra berendezkedni. Így sajnos érthető, hogy a munkavállalók még logikusnak, előremutatónak tűnő kompromisszumoknak sem engednek, kicsit azon az elven, hogy amim ma van, az biztos, minden más bizonytalan.

Kíváncsi vagy, hogyan látja Winkler Nóra a közelmúlt eseményeit? Itt elolvashatod!