– Régóta barátok vagyunk. Korábban, ha esetleg megsértődtünk a másikra, évekig nem álltunk szóba egymással. Később csak hónapokig tartott a harag, az utóbbi időkben viszont már hetek múltán kibékülünk. lldikó, lehet hogy kezd múlni az idő felettünk?
– Ugyan, András! Dehogy! Csak bölcsebbek lettünk! – vág közbe a maga sodró vehemenciájával. – Tudjuk, hogy még jócskán van időnk, tehát miért ne veszhetnénk össze, ha agyára megyünk a másiknak, és azt is tudjuk, hogy mi a csudának tartsunk haragot, hiszen az energiát vesz csak el! Érted? Nem kell ezen töprengeni. Bölcsebbek vagyunk, és kész!
– Nem félsz attól, hogy ezzel egy csomó fontos dolgot elveszítünk? Hitünkből, álmainkból, bátorságunkból?
– Dehogy félek. Ezekből csak annyit hagyunk el, amire már egyébként nincs szükség! Igyekszem karbantartani magam, járok úszni, otthon tornászom, de tudom, hogy nem azt várják már el tőlem, hogy tökéletes alakom legyen. Azon aggódom, hogy a következő szerepemet hogyan fogom megoldani.
– Ez így nem igaz! Nem azért teszel bármit is, mert azt elvárják tőled, hanem ezeknek jó része a te elvárásaid saját magadtól! Öt percet nem tudsz otthon megülni…
– Ez igaz. Szeretnék csak üldögélni, de képtelen vagyok. Mindig késztetést érzek, hogy csináljak valamit a kertben, a lakásban. Rendet tenni, takarítani, főzni…
– Ez azért nem a külvilág elvárása.
– Korábban azért nem tudtam megülni, mert mindig volt valami munka. Színház, film, rádió, televízió, szinkron. Felpörgetett élet volt. Most ez kevesebb. Bosszankodok, amikor mondják, hogy lett volna valami kisebb feladat, csak azt hitték, hogy én méltánytalannak fogom érezni. Bízzák rám! Én megszoktam, és nekem ez jelenti a pörgést, és nem a takarítás meg a főzés. Most megpróbálok lassulni, és ami lehetőség adódik, azt nagyon megbecsülni. Meghalnék, ha nem lenne.
– Ha nem lenne munkád, ne adj’ ég, úgy éreznéd, hogy nincs rád szükség?
– Megfogalmazhatom így is, persze. Azok, akik nem állnak több lábon, hanem hóbortosan a saját szakmájukat csinálják becsülettel, azok most úgy érezhetik magukat, mint akiket valamikor a Don-kanyarban felejtettek. Régebben ennek a pályának megvolt a méltósága. Ha kimentél a filmgyárba, a sofőr kinyitotta az ajtót, bekísértek az öltözőbe. Mindenki elkövetett mindent, hogy a lehető legjobb legyél. Ez megváltozott, bár nem akarok általánosítani. A Szkénében olyan közegbe kerültem, amit még nem próbáltam. Olyan gondolatok szabadulnak fel az emberben, ami egy hagyományos próbafolyamatban nem mindig sikerül. A színészet és az ember élete között húzódik egy határ. Ha átléped, akkor akár meg is halhatsz a színpadon. Az érdekel, hogy ezt meddig lehet feszíteni…
| Névjegy BÁNSÁGI ILDIKÓ • Kossuth- és Jászai-díjas színésznő • 1947-ben született, Budapesten • Számos színházban játszott – többek között a József Attila Színházban, a Vígszínházban és a Nemzeti Színházban. • Főbb filmszerepei: Szindbád, Bizalom, Magyar Vándor vagy az Oscar-díjas Mephisto. • Hangját gyakran kölcsönzi külföldi színészeknek – legutóbb az Egyszerűen bonyolult című filmben Meryl Streepet szinkronizálta. • Első férje Jeles András filmrendező volt, majd Gáspár Sándor színészhez ment hozzá. • Fia, Gáspár Gergely (30) zenész, lánya, Gáspár Kata (24) pedig a színészi pályát választotta. |
– Mármint a civil és színpadi lét között?
– Most például a fájdalmakra gondolok inkább. A végleteket mondom. Maugham Színházának előadásában van egy szerelmi szál a fiatal fiú és az idősödő színésznő között. Amikor a fiú otthagyja a nőt, abba egyszerűen bele kell halni. Meghalsz a színpadon, közben az agyad tudja: ez most színház, Ildi, nem fogsz meghalni!
– Az életben még teljességgel tudod magad odaadni örömnek-fájdalomnak?
– A napokban lementem Kaposvárra megnézni egy színdarabot, amelyben a fiam dobosként működött közre. És elmondhatatlan, hogy mit éreztem! Jött a fény, megvilágította a zenekari árkot és az én fiam fejét, mert ő ült a legmagasabban! Olyan boldog voltam! Eleredtek a könnyeim, megálltam, vettem kávét, szendvicset, zabáltam és ittam. Amikor telihold van, nézem, ahogy beragyogja a kertet a fénye. Egyedül élek, meg kellett találnom azokat a helyzeteket, amikor teljesnek érezhetem magamat. Nézem a patakot, a kis hidamat, a napsütést, vagy miként esik az eső…
– Hiú vagy?
– Nagyon! Ha erre érted, akkor elmondom, hogy igenis szeretek tetszeni, és borzasztó lenne, ha már senkinek sem tetszenék. De már harmincéves koromban azon töprengtem, hogy vajon mi lesz, ha egyszer majd belépek valahová, és nem fognak észrevenni? Belső igényem van, hogy egyáltalán észrevegyenek. Ha valahova elmegyek, mindig felöltözöm szépen. Ez baj?
– Ugyan!
– De. Kicsit az. Mondhatnám persze, hogy így tartom tiszteletben azt, akivel találkozom, és ebben van is igazság, de nem ez a legfontosabb szempont, hanem az igény, hogy jó lenne még tetszeni!
– Fontos számodra a hódítás?
– Szeretem, ha tetszem! Ha már kimozdultam emberek közé, akkor legyen annak valami nyomatéka. Nem csak a külsőmmel, éppen úgy fontos számomra, hogy tudjak adni szeretetet, odafigyelést is. Nem arra vágyok, hogy az utcán fütyüljenek utánam. Ezt soha nem is szerettem…
– …persze, nem szeretted, de mégis…
– … jó, jó, huszonévesen mindent megcsináltam azért, hogy fütyüljenek…
– Ajaj!
– Két éve az interneten fent volt, hogy milyen jó feneke van a Bánságinak! Jólesett, hogy valakit nem az érdekelt, hogy megjelent ott a művésznő, hanem hogy ez a Bánsági még mindig elég jól néz ki, legalábbis hátulról. A szépség nem feltétlenül korhoz kötött…
– Mondod most, de lehet, hogy régebben másként gondoltad…
– Őszinte öröm volt bennem, amikor fényképen láttam a még mindig gyönyörű Uljanovát a 85. születésnapján. És soha nem éreztem irigységet a gyönyörű fiatal kolléganőim iránt. Elmondom: amikor először láttam filmen a lányomat, elfogott valami különös érzés, utána mi ezt ki is dumáltuk egymás közt, és azóta elfogadom a koromat. Közben természetesen várom a királyfit, hófehér paripán.
– Nem félsz, hogy ez a szertelen lobogásod valamennyire kiszolgáltatottá is tesz?
– A fiam mondta egyszer, hogy akkora a szeretetigényem, hogy bele is halnék, ha azt egyszer mind megkapnám. Lehet, hogy azért is vágyok olyanra, amelyet úgysem kapok meg?
Ezen a kérdésen aztán összevitatkoztunk, de nem lett sértődés belőle. Lehet, hogy valóban bölcsebbek lettünk?
„Ez vagyok én, és ezt teljességgel vállalom”
– Miről fogunk beszélni? Rólam, rólunk, anyáról?
– Így együtt. Kezdjük veletek: ti figyelitek egymást, mint egyik nő a másikat?
– Persze! Sőt hol kritikusabbak vagyunk, hol leplezetlenül büszkék a másikra. Az a legjobb, hogy őszinték tudunk lenni egymáshoz. Van, amikor közben veszekszünk, vitatkozunk, sírunk, de mindent meg tudunk beszélni.
– Azt mondta, hogy amikor meglátott először a filmvásznon, nagyon örült, de kis rezignációt is érzett, hiszen hajdani önmagát látta meg, és utána megbeszéltétek…
– Most, hogy mondod… igen, dereng valami… De ezt nagyon finoman mondta el. Hogy mikre nem emlékszik…!
– Lehet, hogy ez neki fontosabb volt akkor…
– Valószínű. Jó, hogy egy ideje mindent meg tudunk beszélni!
| Névjegy GÁSPÁR KATA • A Skorpió csillagjegyű színésznő 1987-ben született. • Bár gyermekkorában tengerbiológus, később pszichológus szeretett volna lenni, végül szülei hivatását választotta, és színésznő lett. • 2003-ban az Apám beájulna című filmmel debütált, azután következett a Tibor vagyok, de hódítani akarok, A Nap utcai fiúk és az Intim fejlövés. • Főbb színpadi előadások, melyben szerepel: Tartuffe, Magyar ünnep, Buborékok, Tudós nők, A mizantróp. |
– Korábban ez nem így volt?
– Különösen amikor még iskolába jártam. Nem akartam a kudarcaimat kiadni. Féltem, hogy csalódni fog bennem. Hogy nagyobb gondot okozok neki, mint amennyit az megér. Soha nem volt szigorú, csak nagyon féltett. Ezért is titkolóztam olykor. De olyan nem volt, hogy ne engedett volna el buliba, vagy hogy időre haza kellett volna jönnöm. Hagyta, hogy bontogassam a szárnyaimat…
– Aztán az első alkalommal ki is repültél otthonról…
– Határozott szándékom volt, hogy mivel én is ezt a pályát választottam, érettségi után önálló életet kezdek. Egy barátnőmmel albérletbe mentünk, és abból igyekszem fenntartani magamat, amit innen-onnan összekeresek. Szinkron, reklám, színház. Kicsit nehéz, de hogy létezhessek ezen a pályán Gáspár Kataként, és ne úgy, mint Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor gyereke, muszáj volt. Így sem úsztam meg, hogy hasonlítgassanak bennünket…
– Arra gondoltál, hogy esetleg más nevet vegyél fel?
– Nem, mert egyrészt nagyon büszke vagyok rájuk. Másrészt annyira hasonlítok anyára, hogy úgyis hamar rákérdeznének, és akkor tagadjam le?! A felvételi előtt fordult meg bennem, hogy esetleg más néven próbálkozzak, de ehhez meg kellett volna hamisítanom a személyes adataimat.
– A szüleid igencsak szenvedélyes emberek, a mamád a maga sodró vehemenciájával, a papád pedig a belső izzásával, te pedig kifejezetten harmonikus egyéniség lettél. Ez törekvés volt, vagy simán alkati kérdés?
– Anyának az ömlő szeretni vágyása megvan bennem, ahogy apának a komolysága is. Tehát éreztem, hogy mi az, ami fontos bennük, és azt igyekeztem fenntartani magamban, ugyanakkor tapasztaltam, hogy mi az, ami nekik problémákat okoz magukkal vagy a világgal, és azt lehetőleg tompítani. Hát ebből lettem, ez vagyok én, és ezt teljességgel vállalom.