Sophie Marceau nyílt titka

„Akik jól érzik magukat a bőrükben, nem fognak a narcisztikus önimádat hibájába sem esni. Érzésem szerint maguk a nők nehezítik meg a saját dolgukat. Az a baj, hogy túlzottan perfekcionisták lettünk. Úgy képzeljük, hogy csak a tökéletes az elfogadható, és csak a látható siker a mérce. Anyák vagyunk, állampolgárok, dolgozó nők, szeretők, és ha valahol nem a legtökéletesebben teljesítünk, azt kudarcként éljük meg. A nők nagyon magasra teszik a mércét saját magukkal és a többi nővel szemben is. Meg kellene tanulnunk könnyedében venni bizonyos dolgokat.” Azt hiszem, kevesen fogalmazták meg ennél pontosabban és szabatosabban a modern nő nyomorúságát, mint a 45 éves Sophie Marceau.

Két erős nő

A kérdésre, hogy kinek könnyebb az élete, a mai nőké vagy anyáiké, nagyanyáiké volt, hivatalból azt kell felelni, hogy természetesen a maiaké, hiszen annyi mindent kiharcoltak maguknak, ami korábban nem volt. Sophie Marceau is ezt mondja, de utána egy egészen más történetbe kezd bele. Mindössze kilencéves volt, amikor az édesanyja, Simone hirtelen egyedül találta magát vele és három évvel idősebb bátyjával, Sylvainnel. Algériai veterán és kamionsofőr édesapjuk, Benoit Maupu (ez a színésznő eredeti családneve is) ugyanis lelépett. Az édesanya lett a családfenntartó, és rengeteget kellett dolgoznia. Eladónőként nem keresett túl sokat, és előfordult, hogy csak este kilenckor vagy azután ért haza a szupermarketből. Küzdelmes, kemény élet, és lehet, hogy mégis egyszerűbb, mint a mai nő sorsa. „Az anyám nagyon erős volt, és én is erős vagyok, de sokszor az az érzésem, hogy sokkal jobban ki vagyok zsigerelve, mint ő, pedig nekem bejárónőm és bébiszitterem is van, ami neki sosem volt.” És ne gondoljuk, hogy ez csak egy elkényeztetett sztárocska nyafogása. Sophie már egészen kis korától kezdve munkával töltötte a nyarakat. 1980-ban viszont úgy tűnt, nem jön össze semmilyen jobb nyári elfoglaltság, ezért Simone fogta tizennégy éves lányát, és elvitte egy modellügynökséghez. Claude Pinoteau rendező pedig éppen ekkoriban járta az ügynökségeket, hogy ajánljanak neki valakit a Házibuli című filmjének főszerepére. És ajánlottak.

Kelet-európai férfiak

A többi közismert. A siker leírhatatlan volt, és még ma is tart. Marceau (aki művésznevét Marcel Marceau-tólkölcsönözte), akinek még egy évvel korábban is magának kellett megkeresnie a zsebpénzét, 1981-ben már egymillió frankért vásárolta vissza a szerződését a Gaumont-tól, hogy újra szabad lehessen. A következő évben forgatott A házibuli folytatódik című filmért pedig elnyerte a legígéretesebb színésznő-reménység díjat. Egy ekkora változást bárkinek nagyon nehéz lenne feldolgozni, de Marceau-ra mégsem a gyereksztárok tipikus sorsa várt. Ugyanis alighogy nagykorú lett, szerelembe esett a nála huszonhat évvel idősebb Andrzej Zulawski lengyel rendezővel, akivel több mint másfél évtizeden keresztül alkottak egy párt. 1986-ban még Lengyelországba is átköltöztek, egészen a rendszerváltozásig ott éltek. „Egy kétszintes házban laktunk egy kommunista városban. Folyóvíz volt, de ivóvíz nem. Egy forráshoz kellett kimennünk vizet meríteni, ha teát akartunk főzni. Azt hiszem, elég jól tudok alkalmazkodni, bárhol képes lennék élni.” 2001-ben aztán szép csendben különvált a lengyel rendezőtől, és ez volt az az év, amikor egy új kelet-európai férfi lépett Marceau életébe. Én. Nem volt szerelem első látásra, de azt elmondhatom, hogy mindketten szimpatizáltunk egymással. Az első találkozásra egy kávézóban került sor – a második azóta is várat magára.
Szóval, hogy ne bosszantsam tovább a kedves olvasót, elárulom, hogy tizenegy évvel ezelőtt alkalmam volt interjút készíteni Sophie Marceau-val Párizsban.

A defektes kávéscsésze

Csodálatos nő. Kicsit alacsonyabb és vékonyabb, mint a filmeken, de erre számítottam is. A hangja viszont mélyebb, mint amit a szinkronból megszokhattam, és ez rendkívül szexisen hatott. Jót beszélgettünk vagy két órán keresztül. Teljesen közvetlen volt, nem vétette magát körül ügynökök és sajtósok hadával, akik kisegítik, ha a gonosz újságíró tiltott területre téved – ahogy ez az amerikai sztárok esetében lenni szokott. Sophie Marceau elég magabiztos volt ahhoz, hogy egy az egyben vállalja a találkozást egy teljesen ismeretlen újságíróval. Hiába no, egy egykori Bond-lány (A világ nem elég, 1999) nem ijed meg egykönnyen. Pedig nem volt tabutéma, mindent megkérdeztem, amit akartam. Semmi nem hozta ki a sodrából. Ha pedig olyasmit hoztam volna szóba, ami nagyon nem tetszik neki, akkor, gondolom, egyszerűen föláll és elmegy. Mint ahogy volt is erre példa néhány évvel később, amikor egy tévéstúdióból az adás előtt sétált ki, mert megtudta, hogy a másik meghívott vendég Jean-Marie Le Pen lesz, a francia Nemzeti Front akkori elnöke. Elmesélek még egy kisétálós esetet, de előtte hadd figyelmeztessem a kedves olvasót: ha francia porcelánáru vásárlását tervezi, jól nézze meg, mit vesz. A színésznővel készített interjúm során ugyanis egy ponton arra lettem figyelmes, hogy az asztalon hatalmas kávéfolt éktelenkedett kettőnk között és már áztatta is a papírokat. Hogy nem vettük ezt észre? Nos, nem a személyzet volt hanyag. Az én kávéscsészém volt lyukas…

Időnként megölelik egymást

Ez a kis malőr azonban nem zavarta a színésznőt, nem akart miatta faképnél hagyni. Ellentétben egy néhány évvel későbbi fotózással, ahonnan nagy dérrel-dúrral kiviharzott, mégpedig olyasmiért, amit más sztárok egyenesen elvárnak. „Minket, közszereplőket, előszeretettel úgy mutatnak be a fotókon, mintha húsz kilóval soványabbak és húsz évvel fiatalabbak lennénk. Egyszer pont emiatt hagytam ott egy fotózást. Az embernek valahol megálljt kell parancsolnia a hamisításoknak. Nagyon nem szeretném, ha más látszana a fotókon, más a filmen és más a valódi életben. Nem arról van szó, hogy én teljesen elengedném magam, de nagyon szeretném elfogadni a dolgokat, amik az idő múlásával jönnek. Azt figyeltem meg, hogy amikor kevesebb energiát fektetek abba, hogy tökéletes legyek, akkor a férfiak is kedvesebben néznek rám. Riasztó, ha valaki mindent kontrollálni akar maga körül.” És a színésznő tényleg nem akar mindent az ellenőrzése alatt tartani. Soha nem járt például plasztikai sebésznél, de nem is tervezi, hogy valaha is elmenne. Sokat mozog, rendszeresen sportol, időnként megmasszíroztatja magát, és a legkomolyabb mesterséges beavatkozás, amit megenged, az, hogy időnként melíroztatja a haját. „Véget kellene már vetnünk ennek a fiatalságőrületnek! Ha valaki igazán szereti a férjét vagy a feleségét, akkor mindegy, hogy idős vagy fiatal, szereti így is, úgy is. Szívesen képzelem el az idős önmagamat egy pár tagjaként, akik kézen fogva sétálnak, és időnként megölelik egymást.”

Milyen anya leszek?

Milyen szép kép – és milyen óvatos fogalmazás. Annak a bizonyos párnak a másik fele jelenleg Christopher Lambert, amerikai születésű francia filmsztár, akivel Marceau 2007 óta él együtt. Ahogy ez lenni szokott, egy forgatáson szerettek egymásba. A 401-es szoba titka volt Marceau harmadik rendezése (a Beszélj a szerelemről! és egy rövidfilm után), ő volt a női főszereplő is, Lambert pedig a férfi. Újfent egy idősebb férfi állt a házhoz, amivel Marceau két gyerekének bizonyára nem volt egyszerű megbirkózni. A fia, Vincent 1995-ben született, kilenc hónappal azután, hogy leforgatta Mel Gibsonnal a Rettenthetetlent. A rossz nyelvek szerint…, de mi ne foglalkozzunk ilyesmivel. Juliette nevű kislánya pedig 2002-ben született a Párizsban élő, amerikai filmproducer Jim Lemley-től. De ahogyan anya lett, az is olyan természetesen jött a színésznő életébe. „28 éves voltam, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok. Leültem és elgondolkodtam magamban, milyen anya is lesz belőlem, és azután egy cseppnyi kétség sem maradt bennem. Mindkét gyerekemet egyéves kora utánig szoptattam. Nem azért, mert így terveztem, hanem mert így esett jól. És mindenhova magammal cipeltem őket, ahová csak tudtam. Az anyaság zseniális és rendkívül felszabadító érzés, de persze azt is megértem, hogy ez mások számára talán túl nehéz lehet.”

Sophie Marceua titka minden bizonnyal a természetességében rejlik, abban, hogy képes kiengedni dolgokat a kezéből, tud és akar is alkalmazkodni emberekhez, helyzetekhez, mégpedig úgy, hogy közben nem veszíti el, nem adja fel önmagát.