Bronzérmes dédi a ’36-os berlini olimpiáról!

Ma 98 éves, apró termetű dédnagymama Szemereyné Tőrös Olga, de már az 1936-os berlini olimpián is kis Tőrösnek hívták, mivel ő volt a legalacsonyabb a női tornacsapatban. „Ott kell keresni a sor végén” – mondta nekünk, amikor a régi fényképeket mutatja a díjkiosztóról, de előkerül az olimpiai tölgykoszorúja is, amelynek megtöredezett leveleit papírba csomagolva őrzi. A bronzérmét abból az ismerős stühmeres bonbonosdobozból veszi elő, amiben a legtöbb nagymama a varrókészletét tartja.

A legidősebb magyar éremszerző olimpikont Kecskeméten találta meg a Nők Lapja Café. Olga néni itt él egy szívecskés motívumokkal díszített kertes házban fiával és unokáival. Annyira végtelenül szerény, hogy nem is érti, miért pont róla nevezték el tavaly a Kecskeméti Főiskola sportcsarnokát.

Követi a mostani olimpiát?

Nézem, főleg az úszást szeretem és a kajak-kenut. A tornát is megnéztem azért, de azt kevésbé élvezem, mert annyira akrobatika az egész. Mindenki ugyanazt az elemet csinálja, úgyhogy kicsit unalmas.

Berki Krisztián győzelmét azért csak nem hagyta ki.

Nem, és az angol, aki előtte dolgozott, tényleg szép gyakorlatot csinált, viszont Berkinek a külső megjelenése sokkal szebb és elegánsabb, és a tornában ez tényleg számít. Féltem, hogy az angolt felpontozzák, mert a tornában soha nem tudja az ember, de nagyon örültem, hogy sikerült.

Berlinben is így lett bronz az aranyérmükből?

Az elég nagy baki volt, nem is tudom, hogy nem tudtuk jobban megvédeni a magyar érdekeket. Itt az volt a furcsa, hogy három szeren is elsők lettünk, utána jött a lóugrás. Ez volt a magyar csapat leggyengébb pontja, de az ember reménykedett, hátha sikerül elhozni az aranyat. Kihirdették nagy nehezen az eredményt, hogy elsők a németek, másodikok a magyarok, pedig ha jól emlékszem, egyvalaki még a gerendáról is leesett.

Jött egy szünet, és helyesbítettek, hogy a magyar csapat mégis a harmadik, és a csehek másodikak. Ők megóvták az eredményt, hogy az én ugrásom nem lóugrás, mert nem érintettem a lovat. A vicc az egészben az, hogy mielőtt ezt gyakorolni kezdtem, a Magyar Tornaszövetség megkérdezte a Nemzetközi Tornaszövetséget, és megírták, hogy ez a szaltó tíz pontról indul. Ezt az ugrást csak én tudtam a csapatból, és az edző úgy gondolta, hogy ezzel mégis változatosabb a gyakorlatunk. Az eredmény nagyon letört bennünket. Kicsit szégyellte az ember, hogy harmadik, mert akkor annyi aranyat nyertünk.

Összesen hányat is?

Tízet, három birkózó is szerzett aranyérmet, a vívók nyerték az egyénit, a csapatot, és a pólósok is győztek. Ennél csak Helsinkiben sikerült többet szerezni, tizenhatot. Előtte nem is ismerték Magyarországot, volt, aki azt hitte, Dél-Afrikában van. Még az volt a legjobb, aki úgy tippelte, hogy a Monarchia része. Megismertek minket a hujuj-hajráról is, azt kiabáltuk a drukkolásnál. Sokat számított, hogy akkor harmadikok lettünk az éremtáblázaton.

 
Emlékszem, a vívókkal egy fülkében jöttünk vissza nagyon jó hangulatban. Oda még hálókocsival mentünk, hogy pihenten érkezzünk, de már akkor sem volt pénz, ezért visszafele nem a hálókocsit fizették. Harmadosztályon utaztunk, fapadoson. A debreceni kolléganőm mondta, hogy álmos, nincs hová lefeküdni, erre Kabos Endréék fogták, felrakták a hálós csomagtartóra. Nevettünk, de csak lejött, mert ott sem tudott jól aludni.

Itthon hogyan fogadták önöket?

Amikor megérkeztünk, Pest teljesen lázban volt, mindenki az olimpiáról és az eredményekről beszélt. Rengeteg ember jött ki a pályaudvarra a fogadásra. Ahogy később a városban járkáltunk formaruhában, teljesen idegen emberek jöttek oda ragyogó arccal gratulálni.

Láttam, hogy nagyon elegáns volt az akkori formaruhájuk, szerették?

Igen, nagyon szép volt. Mindenütt azt mondták, hogy mi vagyunk a legcsinosabbak az egész olimpián. Érdekes is volt, mert a kalapunk mellé árvalányhajat tűztek, és mindenki kérdezte, mi az, mert nem ismerték. A mostani ruhákat valóban nem mindig sikerül eltalálni, én is megállapítom sokszor, hogy a miénk akkor mégiscsak szebb volt. Mi még nem tarthattuk meg, a formaruhát és a versenyruhát is vissza kellett adni. Így a háború után Londonban Köteles Erzsi az én tornaruhámban nyert ezüstöt. Az is csinos volt, a mostaniak sem csúnyák, de annyiféle divatos díszítést rátesznek, hogy az egész olyan, mint egy divatbemutató.

Hallott róla, hogy Berlinben doppingoltak sportolók?

Akkor még szó se volt ilyenről. Olyat hallottam, hogy egy angol futó a háború után Londonban rugót tett a futócipőjébe. Vagy kifúrták a gerelyt, hogy könnyebb legyen. Próbálkoztak, de nekünk eszünkbe sem jutott, hogy ne edzéssel érjünk el eredményt.

Berlin után még úgy gondolták, hogy négy év múlva mennek az aranyért?

Hát igen. Én azt mondtam, hogy na, majd 40-ben Helsinkiben, mivel ez volt az első olimpiám és az első nemzetközi versenyem. Előtte háromnegyed évvel kezdtem el versenyszerűen tornázni. Akkor az embernek eszébe sem jutott, hogy az 1948-as londoni olimpiáig nem lesz semmi.

A háborút hogyan élte meg?

A Dunántúlra telepítettek ki minket, és miután hazajöttünk, tájékozódtunk, ki maradt életben. Hol ez bukkant fel, hol az, hallottuk, hogy ez él, ez meghalt. Évekkel később Keszthelyen nyaraltunk, megnéztem a Festetics-mauzóleumot, és a temetőben egyszer csak szemembe ötlött az öt karika. Szétnyitottam a bozótot, hát a Csík Ferinek volt a sírja, aki Berlinben aranyat nyert gyorsúszásban. Majdnem sírva fakadtam, mert Ferivel utoljára Berlinben találkoztam, a versenyét is megnéztem. Akkor elhatároztam, hogy amíg ott vagyok, minden nap viszek a sírjára virágot. De meghalt Kabos Endre olimpiai bajnok vívó is, ott volt azon a villamoson, amikor felrobbantották a Margit hidat. Rossz érzés volt a nevükkel így találkozni. Amikor együtt utaztunk haza Berlinből, még milyen jókedvű, vidám fickók voltak, és milyen fiatalok.

Később nézőként nem jutott ki valamelyik olimpiára?

A háború után egy kecskeméti testnevelőtanár hová ment volna? Talán tudtam volna, ha nem olyan a természetem, amilyen, mert sosem szerettem előre tolakodni, és ebből néha hátrányom származott. Számtalanszor hívtak fel Pestre edzőnek, külföldre is akarták, hogy menjek, mert keresték akkor a magyar edzőket, de nem vállaltam, mert akkor már megszülettek a gyerekek. Ráadásul a háború után annyi dolga volt az embernek itthon, a sportéletet valahogy helyre kellett hozni, és ez csak a testnevelőtanárokon múlt. Az ember örült, ha a sportpályát rendbe hozták, vagy visszakapta a tornatermet. Azokat mind lefoglalta a katonaság, volt, hogy búzát tároltak bennük. A gátfutást úgy gyakoroltuk, hogy néhányan négykézlábra ereszkedtek, és azt ugrották át a többiek, mégis nyertünk Pesten.

A többi tornászlánnyal jó barátságba kerültek?

Nagy Mancival és a tartalék lánnyal, Fuchs Csibével mi hárman összetartottunk, mert debreceniek voltunk, a többi mind pesti. Egy ideig találkoztunk a versenyeken, aztán a háború után elszakadtam a tornától, és akkor már inkább a lányaimat tornáztattam Kecskeméten.

Azóta hallani, hogy kisgyerekeket is sanyargatnak a tornászedzők. Önökkel is kemények voltak?

Nem, sírva nem fakadtunk, az biztos. A mostani tornához, azt hiszem, valóban jóval keményebb vezetés kell. Olyan elemeket csinálnak, amik végtelenül veszélyesek, és úgy eshetnek, hogy gerincsérülés lehet belőle, aztán egész életére nyomorék lehet a tornász. Mégsem értem, hogyan lehet olyan edzést tartani, hogy a gyerek sírva menjen el. Tartottam gyerektornát hároméves kortól, nemhogy sírtak volna, az volt a bánatuk, ha véget ért az óra. A legkisebbektől nem lehetett megszabadulni, olyan buzgók voltak, mindig mozogni akartak.

Tarics Sanyi bácsit, a legidősebb élő olimpikont ismeri?

Igen, de csak versenyzőként. Berlinben én is végigdrukkoltam a póló döntőjét. Nagyon örülök neki, hogy előkerítették Amerikából, annak pláne, hogy olyan jó állapotban van, pedig egy évvel idősebb nálam. Még vállalkozik arra is, hogy elutazik Londonba, nem számít, hogy repülni kell. Különben a pólósok mindig strammok voltak, de a vízipólócsapatból is kihaltak lassan, mint a női tornából. Kevés ember él már, aki Berlinben helyezett volt.