Ha hihetünk a popdaloknak, szappanoperáknak és romantikus filmeknek, akkor a másikat önmagunknál, az életünknél jobban szeretni nemhogy kívánatos, de elengedhetetlen feltétele a szerelmi beteljesülésnek. Ám miközben elandalodunk Stingen, aki bevallja, hogy kedvese nélkül ő sem létezik, vagy drukkolunk a párnak, akik hazugságok és hűtlenségek után is együtt maradnak, a valóságban a társfüggőség távolról sem ilyen mámorító. „Míg a függést egy bensőséges kapcsolatban szabad akaratunkból választjuk, és egymást értékelve, felemelve vállaljuk a közös élettel járó kockázatokat és felelősséget, addig a függőség esetén nem autonóm, érett felek lépnek kapcsolatba” – tesz különbséget Varga Gabriella pszichológus. – Tulajdonképpen kevés kapcsolat van, ami nem függőségként indul, mert sokszor azért kell nekünk a másik, hogy az életünk szebb, jobb, könnyebb legyen. Egyedül lenni és teljes életet élni: ezt nem tudjuk elképzelni.” Egy induló párkapcsolatba nagy reményekkel, álmokkal vágunk bele, szerelmünk romantikus fantáziáink hősévé válik, és nemritkán azt gondoljuk, hogy kárpótol eddigi veszteségeinkért, begyógyítja sebeinket és megadja nekünk azt, amire mindig vágytunk. Pótolja majd hiányzó felünket, s így anélkül válunk teljessé, hogy ezért komolyabb erőfeszítést kellett volna tennünk. A szakember szerint ez az indulás még nem jelez bajt, az viszont probléma, ha innen nem fejlődünk együtt tovább, és ebben az állapotban megrekedve nem akarjuk észrevenni a testi-lelki jeleket, amelyek nem jól működő viszonyra utalnak. Talán nem is vagyunk tudatában annak, hogy ez társfüggőség, csak nem érezzük jól magunkat, mert annyira vágyunk egy meghitt kapcsolatra, olyan hatalmas lehet a hiányérzetünk, hogy olyan helyzeteket is vállalunk, amelyekben csak sérülünk.
Hogyan tudnék élni nélküled?
| Varga Gabriella |
, amikor eltűnik a határ az én és a te között, ez a sejtelmes egybeolvadás azonban azt is jelentheti, hogy már nem is tudom, ki vagyok én: mit érzek, mire gondolok, mire vágyom valójában. „A függő azért kapaszkodik a másikba, mert nem tudja igazán, kicsoda – magyarázza a pszichológus –, vagy ha tudja is, nem tartja magát elég jónak, szeretetreméltónak, s végre van valaki, akitől megkapja azt a szeretetet, amelyet önmaga iránt nem érez.” Emiatt retteg a negatív véleménytől, kritikától vagy az elhagyástól: megerősítés híján léte szinte értelmetlennek tűnik, úgyhogy körmeszakadtáig ragaszkodik a kapcsolathoz. Varga Gabriella játszmáról beszél, a függőségi viszonyok alapja ugyanis ez, nem pedig az önazonosság és a bizalom. Az igényeket, vágyakat felülírják a félelmek, a függő inkább lemond saját szükségleteiről. Ő nem számít, csak az, hogy kitalálja, partnered hogyan köthetné magához. Ha pedig nem sikerül boldoggá tenni a kedvest, az újabb okot ad, hogy lebecsülje önmagát. Ilyenkor nemhogy a barátok, családtagok figyelmeztető szavaira nem hallgat, de saját belső hangjára sem. Varga Gabriella ugyanakkor rámutat arra, hogy ha egy társfüggő ember a saját igényeit nemlétezőként kezeli is, azért arra vágyik, hogy társa igenis szem előtt tartsa őket. „Áldozatszerepben nem tartja magát méltónak egy egyenrangú kapcsolatra, ugyanakkor manipulálja is a partnerét, mondván, mi mindenre képes érte. Ez játszma.” A társfüggő a szeretetet összetéveszti a megfeleléssel, ahogyan a féltékenységben és birtoklásvágyban is sokszor a szerelem jelét fedezi fel. A lényeg, hogy úgy érezze, partnerét, a kapcsolatot kézben tartja, és nem a kapcsolat irányítja őt. Ilyen körülmények közt az őszinteség is eszközzé silányul. „A társfüggő erőlteti a csupán látszólag őszinte kommunikációt, amelynek célja, hogy partnere kimondja azt, amit ő hallani akar. Cserébe – hogy befolyásolni tudja partnerét –, ő csak akkor mondja el az igazságot, ha úgy érzi, érdemes. Nem tiszteli a másikat sem, hogy megossza vele, valójában mit gondol és érez. Tartás, önszeretet, életszeretet: egy kapcsolatban ezek alapvetőek.” De még a függőségi kapcsolatokban is követik hullámhegyek a mélypontokat: ezek a bensőséges időszakok tartják a reményt a függőben, hogy elfogadja amúgy reménytelen helyzetét. A csapda az, hogy ha ilyenkor nem változtat, a rossz periódusok újra és újra megismétlődnek. Az újjászületés ára A változtatásnak súlyos akadályai vannak. Mivel a felek nem nőt és férfit látnak egymásban, hanem leggyakrabban támaszt, egymás pótanyukáját és pótapukáját, ezért – ahogy a pszichológus fogalmaz – „nem a saját életüket élik, és ezekben a szerepekben nincs forgatókönyvük, hogyan találják meg a kiutat.” Aki szerepet játszik, ahhoz nem lehet kapcsolódást, utat találni, mert kiszámíthatatlan, bizonytalan és végeredményben hazug. Függőségi kapcsolatban visszatart a szégyen is: a függőnek bevallani önmaga előtt, hogy nincs mersze kilépni; hogy tévedett, rossz párt választott; illetve felvállalni mások előtt az elhibázott döntést, és hogy hagyta, hogy rosszul bánjanak vele: embert próbáló feladat. Ezért hiába álmodozik egy szebb életről, amelyben tiszteli magát és visszanyeri önbecsülését, minden marad a régiben. „A mentségek, különféle hárító mechanizmusok igazolják maradását, akaratgyengeségéből akár erényt is kovácsol – emeli ki a pszichológus. – Szégyelli, hogy gyenge, ezért – bár valójában szenved – úgy tesz, mintha a kapcsolatért küzdene, hogy bizonyítsa, ura helyzetének, és akár el is mehetne, ha akarna.” Ezért vízválasztó az a pont, amikor a társfüggő beismeri, hogy tehetetlen, és annyira erejét vesztette, hogy már nem tud maga előtt sem magyarázatokat fabrikálni, miért tart ki párja mellett. Varga Gabriella elismeri, hogy eddig eljutni a legnehezebb. Ám muszáj leszámolni az illúziókkal és tudatosan helyretenni azt, ami belevitte egy függőségi kapcsolatba, különben új viszonyba menekülve ugyanez történik meg, csak még gyorsabban, még fájdalmasabb, mélyebb sebeket ejtve. Szakemberek, művészeti terápiák, sport vagy más segítségével meg kell tanulnunk, mit jelent jól érezni magunkat, nyíltan, őszintén, méltósággal, felelősen élni, együttélni. És igen, erről is írtak már dalt: megerősítésként hallgassunk Aretha Franklint. R-E-S-P-E-C-T, tisztelet, elsősorban önmagunknak.