Mozart neve még életében szinte szinonimája lett a „zseni” fogalmának. Valóban, sorsa tipikus példája a lángelmék pályafutásának: csodagyerekként indult, megjárta a dicsőség mennyországát, de a legszörnyűbb lelki fájdalmak poklait is, kortársai pedig vagy istenítették, vagy pedig halálosan gyűlölték. Elterjesztették róla, hogy lepaktált földöntúli erőkkel. Ez persze sokak szerint csak puszta mese, hiedelem, melyet a karizmatikus zeneszerző iránti tisztelet váltott ki rajongóiból. Csakhogy az még a zenetörténészek által is elismert tény, hogy Mozart mély kapcsolatban állt a mágiával, alkímiával, s nem véletlen az sem, hogy több korabeli titkos társaság is a tagjának tudhatta őt. Márpedig a kor, melyben élt, az ezoterikus mozgalmak valóságos virágkora: a művelt rétegek egy része hitt abban, hogy hamarosan egy csodálatos szellemi forradalom köszönt az emberiségre, s többen úgy vélték, hogy ebben a folyamatban konkrétan Wolfgang Amadeus Mozartnak is fontos küldetést kell teljesítenie…
A hatéves „Wolfgang mester”
Így gondolhatta a zeneóriás apja, Leopold Mozart is, aki fia születésének éjjelén, 1756. január 27-én feljegyezte naplójába, hogy ezen az éjszakán a derűs égbolton szokatlanul erősen ragyogtak a csillagok. A gyermek érkezését egyfajta égi kegyelemnek tartották szülei, ezért is adták neki a – később kizárólagosan használt – Wolfgang utónéven kívül a Theophilus nevet is, melynek jelentése: „akit Isten különösen szeret”. Mozart később ezt latin változatában viselte, így pedig a kifejezés Amadeusként hangzik.
Talán már az a tény is jelezte kiválasztottságát, hogy a házaspár hét gyermeke közül csak ő, illetve nővére, Marianne maradtak életben. A kisfiú első lépéseit övező csodák folytatódtak: háromévesen már érdeklődve figyelte nővére zongoraóráit, négyesztendősen fél óra alatt megtanult egy menüettet, egy év múlva pedig már önálló műveket komponált… Hatévesen magától tanult meg hegedülni. Igazi megszállott volt már ekkor is, a muzsika valóságos mágusa, akiről a család egy barátja feljegyezte: „amint zenével kezdett el foglalkozni, érdeklődése minden más tevékenység iránt megszűnt”.
A csodagyerekkel 1762-ben kezdett el apja „haknizni”: József, bajor választófejedelem müncheni udvarában léptek fel először, mint a Mozartok családi zenekara: az apa, a tízéves Nannerl – így becézték Marianne-t –, illetve a hatesztendős „Wolfgang mester”. A kezdeti sikereket egyre nagyobbak követték: ahol csak felléptek, dörgő taps fogadta a komoly arccal, felnőttes ruhában színpadra lépő kisfiút, aki szédületes virtuozitásával még a kétkedőknek is torkára forrasztotta a szót.
Az első szédítő sikereket később megalázó jelenetek árnyalták. Miután visszatértek Salzburgba, a már tizenéves Wolfgang az itteni hercegérsek szolgálatába állt. Szabadságszeretete, büszkesége azonban nem tetszett a hízelgőkhöz szokott kényúrnak, ez pedig konfliktusokhoz, végül egy dühös jelenet után szakításhoz vezetett. Az ifjú Mozart Bécsben találta meg önálló életének kulcsát „szabadúszóként”, mint senkihez nem kötődő zeneszerző. Mindössze két olyan köteléket vállalt magára, melyről úgy vélte, hogy boldoggá teszik: 1782-ben feleségül vette szerelmét, Constanze Webert, 1784-ben pedig belépett a szabadkőművesek sorai közé.
Beavatás a szarkofágban
Mozart viszonya a szabadkőműves mozgalommal több ponton is rejtélyes, tisztázatlan. Annyi biztos, hogy már a csatlakozása előtt ő is, apja is távoli, ám baráti kapcsolatban álltak a „kőművesekkel”. Amikor például Párizsban vendégszerepeltek, a fiatal Wolfgangot állítólag egy estélyen bemutatták egy kreol bőrű, fekete hajú, szikár férfinak, akinek tekintete a leírások szerint „izzott, mint a tűz”. Ezt a különös figurát Cagliostro grófként ismerte a párizsi előkelő társaság, s a korabeli közvélekedés szerint nagy hatalmú alkimista volt. Ő alapította meg az úgynevezett egyiptomi rítusú szabadkőművességet, melyet – és itt kapcsolódik be mindez a zeneóriás életébe – hamarosan maga Mozart is vallott és követett.
Az a szabadkőműves páholy ugyanis, melybe Wolfgang Amadeus Mozart 1784. december 14-én apjával együtt belépett, a Jócselekedethez elnevezést viselte, és teljes mértékben a Cagliostro-féle egyiptomi tanok alapján működött. Ez pedig azt jelenti, hogy Mozartnak – miként más jelölteknek – a felvételi szertartás során be kellett feküdnie egy emelvényen álló koporsóba. Ezzel ugyanis a novícius azonossá vált Ozirisszal, az egyiptomi istenséggel, aki a mítosz szerint úgy halt meg, hogy ellenségei élve egy szarkofágba zárták.
Oziriszról az egyiptomiak úgy hitték, hogy valamikor az ősidőkben az aranykor királya volt, egy olyan világé, melyben az emberek boldogan és szabadon éltek. Egy ilyen, „aranykorian” szabad, kötöttségek nélküli társadalomról álmodoztak a XVIII. századi szabadkőművesek is, mellyel – reményeik szerint – felválthatják a nemesek és jobbágyok ellentétén alapuló zsarnoki királyságokat.
Az egyiptomi hagyományok szerint Ozirisz azonban nemcsak király, de zseniális muzsikus, sőt zeneszerző volt, aki mágikus dallamaival tanította szeretetre, békére az embereket. A korabeli, ezoterikus körökben elterjedt hiedelem szerint azért üdvözölték tehát a szabadkőművesek olyan örömmel Mozartot a köreikben, mert úgy hitték: Ozirisz, az atlantiszi „zenemágus” született újjá benne! Állítólag ezért vette fel soraiba egy másik híres okkult csoport, az Illuminátusok társasága is…
