Kálmán Imre szobra mellett üldögél – az Operett-színház bejáratával szemben –, amikor néhány perces késéssel befutok. Vagány farmerszerelés, kiscsizma, rengeteg fekete haj, semmi smink, széles mosoly. Minden járókelő megbámulja…
– Épp azon gondolkodtam, míg vártalak, hogy milyen klassz egy bronzból készült férfi. Nem vitatkozik, békés, szótlan, egy ilyen bronzember még engem is el tudna viselni – mondja nevetve, amikor letelepszünk egy kávézó teraszán.
Én utálok késni, tehát magyarázkodom:
– Letettem a kocsimat a Dózsa György úton, trolival jöttem. De őrületesen lassú volt.
– És támadtak nagy gondolataid, amíg utaztál? Én mindig útközben tépelődöm a világ dolgairól – néz rám kíváncsian.
– Hogyne! – felelem immár feloldódva –, veled társalogtam a trolin. Például szerepet adtam neked a La Mancha lovagjában, az is eszembe jutott, ha a Rock Színházban rendező lennék, eljátszatnám veled a Rómeó és Júlia dajkáját.
– Kár, hogy nem Pécsről autóztál Pestig, mert akkor még több jó szerepet osztottál volna rám! – nevet jóízűen. – Amúgy remélem, sok rendező olvassa a Nők Lapját…
– Úgy látom, jól vagy – mondom, mire Athina bólint.
– Azért találkoztunk itt, az Operett előtt, mert tagja vagyok a színháznak, és rövidesen kezdődik az évadnyitó társulati ülésünk. De nyáron sem unatkoztam. Komáromban bemutattuk Az utolsó betyár című darabot, többször előadtuk Müller Péter Szeretetkönyvéből összeállított estemet Kutik Rezső gitárossal, akivel legutóbbi cédémet is készítettem. Szóval sűrű volt a nyár, de azért eljutottam az imádott Görögországomba is. Nem a népes rokonságunkat látogattuk meg – arra most nem volt idő –, de eltöltöttünk egy hetet a legkisebb lányommal, Rékával Zakynthoson.
– Az imádott Görögországod gazdasági válságától zeng Európa.
– Jó, hogy említed! Én azt tapasztaltam, hogy a súlyos gondok ellenére is tudnak mosolyogni a görögök, még mindig bíznak és segítik egymást. Miközben itthon csak halkan merem mondani, jól érzem magam a bőrömben, és egyre kevésbé van bátorságom ahhoz, hogy megkérdezzem: hogy vagy? Mert mindenki panaszkodik. Az is, akinek nincs rá komoly oka. Emlékszem, hogy apukám gyakran mondogatta: kislányom, a lépcsőfokok nemcsak fölfelé vezetnek, hanem lefelé is. Mindig van lefelé egy lépcső… Eszembe jut, hogy csodálattal néztem a paralimpiát. Volt, aki az egyetlen végtagjával úszott. Van nekem jogom nyöszörgésre-panaszkodásra, ha egy ilyen súlyos fogyatékkal élő ember kőkeményen teljesít, és képes a boldogságra? Szóval nem szeretem magam beleásni a gondokba, inkább megpróbálok a jóba kapaszkodni. Ha kicsi a jó, akkor is… Aztán addig kapaszkodom, míg az örvény szépen fölfelé visz, és újra felszínre kerülök.
– Két évvel ezelőtt tele volt a sajtó a nem éppen kellemes válásoddal.
– Elmúlt, feldolgoztam, túl vagyok rajta, és ma már tudom, hogy semmi sem történik velünk ok nélkül. Egy ismerősöm azt mondta, hogy a véletlen nem más, mint a Jóisten inkognitóban… Ugye, gyönyörű? Tehát nem volt véletlen a találkozásom az első férjemmel, aki végtelenül jó ember – a két csodálatos nagylányom édesapja –, és nem véletlenül találkoztam a második párommal sem. Tőle sokat tanultam a természetközeli életről, ráadásul megszületett a ma már tizennégy éves lányunk. Szóval nem bánok semmit sem! A két nagy kirepült, Réka velem él, és most vár ránk a pályaválasztás. Ő (rendhagyó módon) nem készül színpadra, de hét éve zenél.
– Rendületlenül vidéken éltek.
– Naná! Harminc kilométernyire Pesttől. A falusi házban feltöltődöm energiával, és boldog vagyok az állataim között, a természet közelében. Képzeld el, hogy ma már megint készítek kecskesajtot! Kicsi a konyhám, mégis. Naponta tíz liter tejet dolgozok fel, közben kioldódik a lelkem, és nem tudom, mi a stressz. Nekem végtelenül fontos, hogy vidéken élhessek, tehát először megetetem az autómat benzinnel, hogy bejárhassak vele a fővárosi színházakba, utána eszem én. Az is jó, amikor hazavezetek az előadások után. Lazítok, szabad vagyok, és autózás közben tanulni is lehet. Majd ha végképp megvénülök, akkor lesz ingyenbérletem, és busszal utazom…
– Most milyen állataid vannak?
– Kicsi a létszám. Van két kecském, négy macskám és egy kutyám. Fehér puli. Réka lányom kapta egy tatárszentgyörgyi barátunktól, és én nem tudtam nemet mondani, pedig tisztában voltam azzal, hogy egy kutyának rossz, ha sokat van egyedül. Aztán a puli kikönyörögte a szemével, a szeretetével, hogy vigyem magammal a színházi próbákra-előadásokra. Úgy viselkedik, mint egy őrgróf(nő)! Aki megismeri, azonnal megkérdezi: nincs kölyke?
– És a lovak?
– Imádom őket! Nagy boldogság, hogy számít rám a Magyar Lovas Színház, mert így van lehetőségem arra, hogy úgy játsszak-énekeljek, hogy közben a lovamat is kordában kell tartanom. No, ez csuda! A lányaim is örököltek tőlem ezt-azt… Nóri részt vett a Nemzeti Vágtán, és a nővérével, Annával együtt a lovaspóló-kupán is játszott nemrégiben. Nem veszélytelen sport. Jaj!
| Névjegy
• Magyarországon született görög–egyiptomi származású szülők gyermekeként. |
– Mosolyog a szemed, amikor a lányaidról beszélsz. A gyereknevelés jól sikerült, miközben a kapcsolataid tönkrementek?
– Kezdjük a lányokkal! Remélem, jól neveltem őket, de nemcsak azért, mert tehetségesek (ez nem az én érdemem), hanem azért is, mert szerények, szeretik a munkájukat, és felelősen csinálnak mindent. Én elfogadom azt a népi bölcsességet, miszerint nevelni addig lehet, amíg a gyerek keresztben elfér az ágyon. Amit kicsi korukban magukba szívnak, az beleég a lelkükbe! Utána már csak örülhetsz vagy bánkódhatsz. Én ott tartok, hogy tavaly együtt játszhattam Anna lányommal a Koldusoperában, Veszprémben. Boldogság és izgalom volt bennem: „azzal vagyok egy színpadon, akit én szültem!” Micsoda ajándék! Ahogy az is hatalmas örömöt jelent, amikor a Papadimitrió névre keresztelt műsorunkban a két nagylányommal szerepelek. Persze e kirobbanó öröm nincs bennem, amikor a kapcsolataimra gondolok, de már tudom, mi miért történt. Én túl vad, túl sok, túl hangos, túl erős vagyok. Ha örülök, azt a szomszéd utca is hallja, ha sírok, még inkább, ha nevetek egy nézőtéren, akkor folyik a könnyem a röhögéstől, és mindenki engem bámul. Pedig esküszöm, nem azért csinálom, hogy rám figyeljenek, de nem tudok kisebb vehemenciával reagálni! Ezzel sok kellemetlenséget okoztam magamnak. Kamaszként, nőként, színésznőként, feleségként… Közben végtelenül vágytam-vágyom a szeretetre! Bár színésznőként nem lehet panaszom. Nem tudok úgy utcára lépni, hogy valaki ne szóljon hozzám kedvesen… De mondd, létezik olyan férfi, aki elvisel egy ilyen energiabombát?
– Athénban–Rómában–Madridban mindig elámulok az ott élők hangerejétől és a heves gesztikulációjuktól. A többségük olyan, mint te. Nem lehet, hogy téged imádna egy mediterrán típusú férfi?
– Talán.
– És mit szólnának a lányaid, ha bejelentenéd: „csajok, szerelmes vagyok”?
– A nagylányok örülnének, a kicsi tiltakozna. Persze néhány év múlva ő is másképp vélekedne… Eszembe jut egy kolléganőm, aki szerelmes, kiegyensúlyozott, és a teóriája szerint azért érdemelte ki a mai boldogságát, mert korábban megszenvedte a magáét. Én is megszenvedtem a magamét. Tehát nyitott vagyok: jöjjön, aminek jönnie kell!