„Daniella 1 év múlva iskolába megy. Elvittem a napokban egy komplex képességmérésre egy fejlesztőközpontba. Tudom, furán hangzik, hogy »alternatív« létünkre ilyet teszek… Nos, elsősorban a mozgására voltam kíváncsi, mivel hypotoniával indult, és az akkori gyógytornászunk szerint mindig is szüksége lesz gyógytornára. Ő nem gyógytornázni, hanem néptáncolni, úszni, biciklizni járt eddig, és úgy gondoltam, ha még van valamilyen elmaradás, az utolsó óvodai évben kipréseljük magunkból a gyógytornát. Mivel minden területet néztek, kiderült, hogy a mozgása teljesen rendbe jött. Nagyon örülök, megnyugodtam. Viszont két területet kiemeltek, ami fejlesztésre szorul: Az egyik a téri orientáció. Papíron még nem tud balról jobbra, fentről lefelé haladni. Megjegyzem, balkezes, és soha nem gyakoroltunk vele ilyesmit. Ellenben én is megfigyeltem, hogy ha másol betűket, számokat, vagy csak leírja a nevét, gyakran tükörben teszi, és nem is veszi észre. Javasolták a diszlexiaprevenciós foglalkozásokat. Kérdésem, hogy valóban szükség van erre? Magától 1 év alatt nem javulna? Ráadásul ő maga kéri, hogy ovi után már semmilyen külön foglalkozásra ne vigyük, mert fáradt. (Nem alszik délután, csak szünetekben és hétvégén, mivel az oviból 14 óra előtt nem ér haza.) A másik probléma a teljesítményszorongás. Eddig inkább a szociális szorongással törődtünk, de már korábban is írtam, hogy »vizsgahelyzetben« megnémul. Az őt vizsgáló fejlesztő pedagógus szerint nagyon görcsösen meg akar felelni, és ez leginkább verbálisan akadályozza. Krákog, olykor dadog, ha válaszolnia kell olyan kérdésekre, aminek a megválaszolásában egy kicsit is bizonytalan. Például nagyon nehezen sikerült rávenni, hogy egy rövid történet tartalmát elmondja. Lényegében leblokkol, ha szóban válaszolnia kell egy feladatra. Pedig tudja a választ. Mit tehetnék? Hogyan segíthetnék leküzdeni a szorongásait? Mi lesz vele az iskolában? Vagy ha magától javult a szociális félelem, amiről régebben leveleztünk, ugyanígy javulni fog a megfelelési kényszer is? Vigyük újra pszichológushoz?”
Ki ne szorongjon?
Mindig újra eszembe jut Libby Purves könyve, vagy legalábbis a címe: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? A nagyszerű szerző ezzel a ne szócskával természetesen az anyák szorongását szeretné oldani… A tökéletes anya szorong, hogy gyermeke netán nem tökéletes, és ő nem tesz meg mindent, hogy azzá legyen. Ezért aztán mindent megtesz – és tovább szorong. Minek következtében persze az anyára hangolt gyerek is szorongani fog. Megértem, hogy bár „alternatív”, mégsem tud ellenállni a „komplex képességmérésnek” – időnként én is éreztem hasonló szülői kísértést. Persze ha voltak problémák, ha hypotoniával indult a gyerek, ha nem azt tettük, amit a gyógytornász javasolt, hanem más módon próbálkoztunk, még érthetőbb ez a kíváncsiság. És tényleg megnyugtató, hogy lám-lám, Daniella mozgása teljesen rendbe jött. De én ezen a nyomon mennék tovább. Persze minél többet vizsgálunk valakit, legyen gyerek vagy felnőtt, annál több „rendellenességet” fogunk találni, köztük nagyon sok olyat, amivel nem kell, nem érdemes foglalkozni. A kisgyerekeknek például sokáig – még az iskoláskorba behaladóan is – „inverz” (fordított) látásuk van, ami azt jelenti, hogy mindegy, hogy valami fejjel lefelé vagy fölfelé van, jobbra vagy balra áll stb. A kisgyerek „fordítva” is ugyanolyan jól látja. Ezen túlmenően a tükörírás a balkezesekre külön is jellemző lehet. De az egész dolog szerintem – felelőtlen szülő lennék? – ráér. Nagyon igaza van Daniellának. Neki most még játszania kell, sokat mozognia a szabad levegőn, mindennap mesét hallania, jól éreznie magát otthon a szülői ölelő karok biztonságában, és igen, pihennie. (Remélem, nem csak délelőttös az óvoda, és ha akarna, ott is alhatna. És: messze van az óvoda, hogy csak kettőre ér haza?) A másik: miért kellene egy ötéves kisgyereknek „vizsgahelyzetekbe” kerülnie? És tegyük hozzá, ez a kisgyerek, talán éppen anyukáját követve, csak azt fogadja el magától, amit jól, amit „tökéletesen” csinál. Miért kellene egy történet tartalmát elmondania? Igen, szerintem is tudja a választ. És mi van, ha ez a kisgyerek ráadásul még befelé forduló, introvertált, és mert intelligens, különösen érzékeny? Hagyjuk békén! Hogy mi lesz vele az iskolában? Azzal majd foglalkozzunk akkor! Egy év nagyon nagy idő egy ilyen kisgyerek életében. „Elég minden napnak a maga baja…” Nem, ne vigyék pszichológushoz! Keressék az együtt töltött derűs percek alkalmait!