Szulák Andrea “Nem foglalkozom a korommal!”

Az utcán pillantom meg. Királynői tartás, mély, bársonyos hang, és az a hanyag elegancia, ahogy még egy teljesen hétköznapi kardigánt is viselni képes. Hát még a gyönyörű cipője! Attól elönt a sárga irigység…
– Hol vetted?
– Már nem is emlékszem. Ösztönösen vásárolok. Ha megragad egy szín vagy egy forma, beindulok. Szerencsére már megengedhetem magamnak a minőséget.

– Ezt ismerem. Egyre többe kerül, hogy valahogy kinézzünk. Harmincévesen például még alig költöttem fodrászra, kozmetikusra…
– Nem is tudom. Én színpadi emberként soha nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek folyton a topon. És talán azelőtt még többet költöttem magamra. Mióta Rozina megszületett, teljesen megváltozott az értékrendem. Más lett a fontos, befelé élőbb életet élek.

– Kívülről mindenesetre semmit nem változtál.
– Csak korábban egy mókusra hasonlítottam, most meg egy mackóra. Ezt a barátnőim mondják, akik szeretnek – nevet fel.

–És? Mások meg a mi korunkban attól rettegnek, hogy felkúszik rájuk az a néhány kiló.
– Én is attól rettegek. Ha ránézek egy pohár vízre, már hízom. Nagyon oda kell figyelnem, pedig imádok enni-inni! Na jó, kínozni képtelen vagyok magam, de azért vigyázok.

– Mikor legutóbb találkoztunk, még fekete volt a hajad…
– Szerettem, de mivel megoszlottak róla a vélemények, visszafestettem a huncut kis melírcsíkokat. Nem szeretek megosztó lenni. Nem provokálok, nem akarok forradalmár lenni, világéletemben alkalmazkodó voltam. Szerintem ez az egyik legjobb tulajdonságom. Bár mostanában egyre élesebben húzom meg a határaimat. Ami a szívemen, az a számon. Nincs már idő finomkodni…

Közben kinézünk magunknak a sarkon egy csendes kis kávézót. Útközben elénk ugrik egy hajléktalan, kapatos férfi: „Hölgyeim, nem szánnának meg egy kis apróval? Művésznő! Csókolom! Csak most ismerem meg…” – kap  fejéhez a pasas. „Jó napot, uraim!” – villantja rá és társaira jól ismert mosolyát Andrea.

– Szép dolog, hogy odaköszöntél.
– Ennyi tiszteletet minden ember megérdemel. Engem anyukám erre nevelt, és ez sokszor segített a pályámon. Különben is élvezem, ha visszakapom a szeretetet a közönségtől. Egyszer MGP (Molnár Gál Péter színikritikus – a szerk.) azt mondta rólam, én vagyok a „kerületi díva”. Ennél találóbb definíciót nem is adhatott volna. Hihetetlenül fontosnak érzem, hogy az ember ne szakadjon el a realitásoktól. És még soha nem éreztem, hogy a nézők lesajnáltak volna ezért.

– Sőt alighanem ez a „földhözragadtság” a te titkod. Az, hogy a kamerák előtt sem változol meg. Egyszerűen csak vagy, és betöltöd lényeddel a teret. Honnan ez a magabiztosság?
– Nézd, annyi minden van már a hátam mögött. Örömök, bánatok, megszenvedett tragédiák. Voltam fönt is, lent is. Tizenkilenc évesen már dolgoztam, Hollandiában énekeltem bárokban. Minden sarkon állt egy legalább ennyire tehetséges énekesnő, és az maradt talpon, aki hihetetlen szorgalommal megküzdött a helyéért. Én az életben mindenhez így állok hozzá. De ez nem jelenti azt, hogy tudatosan építkezem, egy fenét! Soha nem akartam idáig eljutni. Nekem elég volt az a tudat, hogy jó vagyok, hogy szorgalmas vagyok, és a jég hátán is megélek. Ennél többre soha nem vágytam. A többit a szerencsének köszönhetem. Bár az is csak azok mellé szegődik, akik élni tudnak vele.

– Mit tartasz életed legnagyobb szerencséjének?
– Érdekes, most, hogy a Szerencsekerék című műsor háziasszonya lettem a Story4-en, mindenki felteszi nekem ezt a kérdést. Nehéz rá válaszolni. Talán azt, hogy a rendszerváltás előtt egy perccel hazajöttem külföldről. Akkor indultak be a dolgok idehaza. Semmi különöset nem kellett tennem, csak élnem az elém sodródó lehetőségekkel. Akadt belőlük bőven akkoriban.

– Mindenkinek van egy optimális kora. Úgy érzem, a tied a negyven.
– Lehet, mindig is idősebbnek éreztem magam a koromnál. Ahogy a gyerekem, Rozina is bölcsebb a vele egykorú gyerekeknél. Minden nagyon korán el is kezdődött az életemben. Jöttek a feladatok, nehezebbnél nehezebbek. Elváltam, aztán eltemettem az anyukámat, aki a legkedvesebb volt a szívemnek. Negyvenévesen ott álltam kiürült lélekkel, egy karrierrel a vállamon, amire soha nem vágytam, csak magával söpört, mint a cunami, gyerek nélkül, család nélkül… Nem is reméltem, hogy az űr hamarosan így meg fog telni. Már Gábor is nagy ajándék volt az élettől, de hogy még negyvenhárom évesen gyerekem születik, az minden várakozásomat felülmúlta!

– Bátor voltál, sokan erőt merítettek a példádból.
– Pedig nem volt könnyű. A sajtónak azóta sem bocsátom meg, hogy azon csámcsogott: vajon ennek az öregasszonynak lehet-e normális gyereke?

– Azt mondják, ennyi idősen szülni felér egy fiatalító kúrával. Te is így tapasztalod?
– Mindenesetre nincs időm azon agyalni, hogy elmúlnak felettem az évek. Most is rohanok ruhát vásárolni Rozinának, mert hűvösebbre fordult az idő. Holnaptól forgatás, két hétig semmire nem érek rá. Néha szoktunk a barátnőimmel rötyögni azon, hogy a mi korunkban már nyugodtan üldögélhetnénk egy karosszékben Mozartot hallgatva és kötögetve, ehelyett mi mesefilmeket nézünk, meg gyerekdalokat fújunk. Soha nem gondoltuk volna.

– Hát az élet második fele valóban másról szokott szólni…
– A gyereknevelés önmagában azért még nem zárja ki azt az önismereti utat, amit ennyi idősen be kell járni. Én már két éve lépegetek rajta. Latolgatom, hogy hol a helyem, ki is vagyok tulajdonképpen.

– És mire jutottál?
– Arra, hogy elsősorban énekesnő vagyok. Ez az a nyelv, amit a legjobban beszélek, és aminek a segítségével legjobban ki tudok teljesedni. Erre nemrég jöttem rá. Annyi formációban kipróbáltam már magam, de még mindig kihívásnak érzem.

– Mi lesz, ha kiöregszel belőle? Ha megkopik a hangod. Gondoltál már erre?
– Persze. Semmiképpen nem szeretnék úgy járni, mint Paul McCartney a királynő születésnapján. Önmaga árnyéka volt csupán. Úgyhogy felhatalmaztam minden ismerősömet, hogy ha az első megbicsaklást észlelik, azonnal vonszoljanak le a színpadról. De remélem, ez még messze van… Bár múltkor kicsit összeszorult a szívem. Rozina kijelentette, hogy ha felnő, együtt szeretne majd énekelni velem. Erre én lázasan számolni kezdtem, hány éves is leszek addigra.

– Azon nem aggódsz, hogy a párod egyszer csak fiatalabbra cserél? A negyvenes férfiaknak megvan ez a jó szokásuk.
– Miért aggódnék? Ő legalább ennyire félhet ettől. Ha én rajtafelejtem valakin a szemem, akkor elmegyek. Bár az is igaz, hogy ha valakit egyszer a szívembe zárok, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodom. Valami hasonlót az előző házasságomban már átéltem, megszenvedtem. Azt kérdezgettem magamtól: mit csináltam rosszul? Rájöttem, hogy semmit. Teli van a külvilág ingerekkel, senki nem ígérheti teljes biztonsággal, hogy a sírig hűséges lesz.

– Ennyi idősen az ember már mindent lát és ért. Én néha nagyon szenvedek tőle…
– De hiszen éppen ez a jó benne! Hogy az embernek már nem kell félnie semmitől, jöhet bármi. Engem ez felszabadít!

– Akad még valami, ami hiányzik a boldogságodhoz?
– Egy kicsit stresszmentesebb élet jó lenne. Időnként elképzelem, hogy „vidékre költözöm, a kertem öntözöm”. Kíváncsi lennék rá, hogy idegen környezetben tudnék-e új életet kezdeni. Egyelőre csak vágyálom, de ki tudja, mit hoz a jövő? Igazán elégedett azonban akkor lennék, ha a körülöttem élők is azok lehetnének. Elkeserít, és bűntudatot érzek, ha azt látom, hogy mások kínlódnak, nem tudják élvezni a jelenüket. Márpedig függetlenül a kortól, mindenkinek járna ez!