Végre megszólal Jakupcsek férje!

Szegő András | 2012. Október 12.
Jakupcsek Gabriella férje, Kliegl Ádám őszintén beszél megismerkedésükről, házasságukról.

– Amikor az elérhetőségéről érdeklődtem Gabriellánál, ő azt kérte, hadd beszéljen előbb önnel. Miért volt ez annyira fontos számára?
– Szerintem félt, hogy megköszönve a megtisztelő megkeresést, nemet mondok.

– És nemet mondott volna?
– Megvolt az esélye… Egyrészt olyan nagy emberek beszéltek eddig ebben a rovatban, hogy tényleg nem éreztem magamat méltónak erre, másrészt én mindig kitértem eddig a nyilvános szereplés elől. Tudja, világéletemben amolyan háttérember voltam…

– De miért? Önt nem vonzza a siker, a dicsőség? Vagy bölcsebb annál, nagystílűbb, netán gyávább?
– Ahogyan visszaemlékszem, óvodáskoromban meg később az iskolában inkább hangadó voltam, sokszor vittem én a prímet a társaim között. Tehát egyáltalán nem voltam zárkózott… Talán a szüleimnél láttam, hogy mit jelent a segítőkészség. Mindketten szobrászok voltak, apám sokszor segített anyámnak, amikor a munka fizikai része következett. Teljesen spontán módon, valami belülről jövő alázatból. Ez nekem imponálhatott. Talán ezért választottam az operatőri pályát. Szeretem érezni, hogy mások keze alá dolgozhatok. Gabinál pedig, amikor összejöttünk, magától értetődő volt, hogy nem fogok rivalizálni vele. Felmértem, hogy ő mennyire ambiciózus, milyen boldoggá teszi a munkája, akkor ragyog, ha teljes odaadással dolgozhat, és ilyenkor minden a helyére kerül az életében. Ezért egyértelmű volt számomra, hogy segítenem kell őt ebben. Még akkor is, ha ebben a közegben, ahol elsődleges a nyilvánosság, én idegenül érzem magamat.

– Amikor valakivel összekötjük az életünket, az azt is jelenti, hogy vállaljuk annak a múltját, jövőjét, életformáját…
– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor megismerkedtünk, még nem volt ekkora sztár. A Napközi című műsor egyik riportere volt, és nem volt az a hajcihő körülötte, mint amilyen később lett. Más kérdés, hogy számomra már akkor sem csupán egy volt a tévés arcok közül. Kiragyogott eredetiségével, habitusával, sajátos egyéniségével. Ha lehet így mondani, azért is startoltam rá olyan szenvedéllyel…

– Gratulálok a bátorságához! Ő annyira zárt volt, annyira távolságtartó, hogy én biztosan nem mertem volna.
– Gabi meséli, hogy maguk nagyon jó barátok voltak.

– Persze, de barátként könnyebb elviselni olyan dolgokat, amit idegenként nem biztos, hogy sikerül…

– Nekem is gond volt egyébként, hogy miként ismerkedhetnék meg vele. Aztán egyszer a szerencse segítségemre sietett. Volt egy ötnapos balatoni tévéműsor, és ugyanabba a stábba lettünk beosztva. Egész idő alatt próbáltam a látómezejébe kerülni, de igazából nem sikerült. Az utolsó este jutott valakinek eszébe, hogy maradjunk még egy napot, és csináljunk egy búcsúvitorlázást. Gabi még vacillált, hogy maradjon-e, végül úgy döntött: marad. Hát itt dőlt el a sorsunk. Úgy alakult minden, úgy fújt a szél, úgy dőlt a hajó, hogy mi a szó szoros értelmében egymáshoz sodródtunk. És nem azt éreztük, hogy valami kínos malőr lenne, hanem azt, hogy ez így természetes, nekünk össze kellett jönni, és az elemek csak segítettek ebben…

– Ez nagyon szép és megkapó lehetett, de Gabi nyilván sietett haza, mert épp túl volt egy váláson, ott volt a két gyerek és egy sor egyéb probléma…
– A hirtelen fellobbant szerelemben semmire nem gondoltunk, ami reális lett volna, ami akadályozott volna. Például arra sem, hogy én hat évvel fiatalabb vagyok…

– Emlékszik, ez melyikükben vetődött fel először?
– Én mindig valahogy vonzódtam az érettebb nőkhöz. Gimnazistaként például már egyetemista lányba voltam szerelmes… Nem azt vártam a nőktől, hogy babusgassanak, de a kialakult személyiség mindig vonzó volt számomra. Talán Gabinak lehetett inkább kérdés a korkülönbség, de ez problémaként azóta sem merült fel.

– És a fiúk?
– Csak amikor kölcsönösen meggyőződtünk arról, hogy milyen erős szálakkal kötődünk egymáshoz, akkor vitt fel először az otthonukba, és mondott el mindent a két fiúnak. Nyilván nekik is furcsa lehetett, hogy most más férfi került abba a lakásba, ahol korábban az apjukkal éltek.

– Mennyire fogadták el?
– Volt némi zökkenő is, ilyenkor Gabi mindig anyatigrisként vetette közbe magát a gyermekei érdekében… Egyszer egy barátom úgy mondta, hogy én vagyok a gyerekek kamuapja, és ezt, azt hiszem, találónak véltük mindannyian. Igen, én nekik amolyan kamuapukájuk lettem, inkább barát, haver, de remélem, ekként valamennyire megfeleltem a célnak.

– Ennél már csak az nehezebb, amikor saját gyermekével akar az ember zöld ágra vergődni! Ráadásul a szüléshez is bátorság kellett, hiszen Gabriella már negyven felett járt…
– A vágy, szándék, hogy legyen közös gyermekünk, együttélésünk kezdetétől létezett, tehát mintegy másfél évtizedes próbálkozás, akarat eredménye Emma. Addig nem jött össze, most egyszeriben megtörtént a csoda!

– Hogyan értesült róla?
– Gabi hívott telefonon. Hogy pontosan mit mondott, arra nem emlékszem, de a hangja ragyogott. Hozzáteszem, hasonló eset fordult már elő korábban is, csak aztán később jöttek bonyodalmak, most azonban minden stimmelt, és sikerült, amire annyira vágytunk. Emma életvidám, napsugaras lény, bearanyozza az életünket. Egyetlen vágya, hogy mi soha ne haljunk meg, s ugyan menyasszony szeretne lenni, férjhez azonban nem megy, hogy az idők végezetéig velünk élhessen. Ennél mi lehet nagyobb boldogság?!

– Mennyiben más élni az immár élő legendává vált televíziós Jakupcsek Gabriellával, mint a közepesen ismerttel?
– Az, hogy a Gabi ennyire népszerű, hogy szeretettel közelednek hozzá az emberek, büszkévé tesz. Szerintem őt feszélyezi időnként a személye iránti felfokozott érdeklődés. Például a Balatonon egyre nehezebben szánja rá magát, hogy kimenjen a strandra, holott semmi oka erre, hiszen most is tökéletes az alakja. Vagy nem engedi, hogy szóljak a vendéglőben, ha rágós a hús, nehogy azt gondolják, hogy játsszuk az agyunkat…

– És otthon? Szól, ha valami nincs rendben?
– Olyasfajta elvárásaim, hogy szolgáljon ki, vezesse a háztartást, nincsenek. Az én munkám szintén rapszodikus, ha beindul egy forgatás, csak aludni járok haza. A nehezebb időszak az volt, amikor Gabi még rádiózott is, éjszakai, reggeli műsorokban. A másik véglet, ha éppen szünetel a műsora. Gabi nagyon akkurátus, másrészről viszont néha szétszórt. Amikor ma harmadszorra kérdezte, hogy elviszem-e Emmát az óvodába, szóltam is: képes vagy pont ma ezzel felbosszantani, amikor nemsokára királylányként kell beszélnem rólad?!

– És mit válaszolt?
– Elbűvölően rám nézett, és angyali ártatlansággal megkérdezte, hogy mindezek után elvinném-e Emmát az óvodába.

 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg.

A legfrissebb szám tartalmából:

  • A 60 az új 50, az 50 az új 40?
  • Monspart Sarolta-interjú
  • Ijesztő mesék az iskolában? 
  • 3 melengető leves
  • Szulák Andrea: „Nem foglalkozom a korommal!”

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!

 

Exit mobile version