Magdolna, az üknagymama lapunk 63 évvel ezelőtti indulása óta hűséges olvasónk. Példáját követte lánya, unokája, dédunokája. És az ükunoka, a tizenegy hónapos kis Jázmin is érdeklődik már, igaz, ő még „egyéb” módon dolgozza fel az újságot. Bemutatjuk e csodálatos anyákat, akik velünk ünnepelték kedvenc lapjuk születésnapját.
Németh Imréné Magdolna,
a 84 éves üknagymama beszélgetésünkön így összegzi asszonyi tapasztalatait: egy nőnek a házasságban nagyon bölcsnek és nagyon toleránsnak kell lenni. Így lehet ilyen hosszan együtt élni.
– Egyedül élek, amióta tizenegy évvel ezelőtt a férjem meghalt, de a családom ott van velem mindig lélekben, fényképeken, a falamon. Szinte az egész családfa követhető itt, szüleim esküvői képétől kezdve. Ezért mondom, hogy nem vagyok egyedül, mert én mindig a családdal foglalkozom. Beszélgetek velük ott, a falon. Már ettől is feltöltődöm. Az egyetlen bánatom, hogy a sok betegségem miatt már nem tudom őket látogatni, nekik kell jönniük hozzám. De itthon még mindig mindent az égadta világon magam csinálok. Magamra főzök, kézzel mosok, porszívóval takarítok. Andi, az unokám, aki már maga is nagymama, szokta mondogatni. „A nagyinál minden élére van állítva, a ruhák a szekrényben úgy állnak, mint a cövek.” Nagyon büszke vagyok Szandikára, a dédunokámra, akinek már szintén van egy kislánya. Neki otthon nem kellett háztartást vezetnie, és amikor a maga asszonya lett, minden rászakadt. De nagyon ügyesen megoldja. Jó családom van, jók a génjeink. Én a fodrásziparban dolgoztam, de nem fodrászként, mert ötvenhat felkavarta az életem. A férjemet elvitték, én ottmaradtam négy pici gyerekkel, és azonnal mennem kellett, hogy kenyeret adjak nekik. Fejmosóként helyezkedtem el. A fodrászatba természetesen járt nekünk a Nők Lapja, és a vendégek szó szerint széttépték. Mindenki azt akarta először olvasni. Ollóval kivagdosták belőle a cikkeket, amelyek izgalmasak voltak számukra, és hazavitték, ilyenkor mindig mondták: „Magdika, most ne nézzen ide!” Amióta 83-ban nyugdíjba mentem, a gyerekeimtől kapom a lapokat, amikor ők már kiolvasták, elhozzák nekem.
Tóth Lajosné Anikó,
a 65 éves dédnagymama így kezdi házassága kalandos történetét:
– Megmondom őszintén, én kilestem magamnak a férjemet. A Mártírok útján volt hentes az én fekete hercegem. Amikor elmentem a bolt előtt, a sarkon mindig megálltam és benéztem. Ha nem ő állt kint, gyorsan elszaladtam. Az volt a haditerv, hogy én ezt a jóvágású fiút mindenáron megszerzem magamnak. Egyszer aztán a főnöke elküldte a Patyolatba, ahol akkor dolgoztam. Amikor belépett, citerázni kezdett a lábam. Odaadta a ruhákat, aztán megkérdezte, megvárjon-e este. Ez volt május 15-én, ’63-ban. Jövőre lesz ötven éve. Már három nap után tudtam, hogy férjhez fogok menni hozzá, és rögtön gyerekem lesz. Nem tudom, honnan tudtam, de ő is azt mondja, hogy én voltam neki az igazi. Mindketten erős jellemek vagyunk a férjemmel, de jól kiegészítjük egymást. Én is kitanultam a hentesszakmát, egyébként is, világéletemben boltos akartam lenni. Nekem az kell, hogy egész nap emberek között legyek, legyen kivel beszélni. Imádtam csinálni, a mai napig is, ha otthon disznót vágunk, benne vagyok könyékig. Csak ne kelljen leszúrni, mert attól rosszul vagyok. Amikor megtudtam, hogy dédnagymama leszek, biztos voltam benne, hogy az első kislány lesz. Nálunk az elsőnek mindig kislánynak kell lenni.
Morvai Andrea,
a 45 éves nagymama szintén régi előfizetője lapunknak:
– Jó tíz évvel ezelőtt olvastam a Nők Lapjában egy cikket, aminek az volt a címe, „A lányom lányának lánya, meg annak a lánya”. Annyira megragadt bennem, hogy a mai napig emlékszem rá. S amikor kiderült, hogy Szandi lányom kislányt vár, eszembe jutott, hogy ez a cikk akár rólunk is szólhatott volna! Én tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtem a férjemmel. Azonnal összeházasodtunk, miután leszerelt. A lányomat a huszadik születésnapomon vittem haza a kórházból. Ugyanúgy húsz év van közöttünk, mint köztem és anyukám között. Érdekes, hogy Szandra éppen akkor ismerkedett meg a párjával, amikor mi különmentünk a férjemmel, huszonöt év után. Elmentünk együtt nyaralni, összesen öt nő: mi ketten, a barátnőm az anyukájával, és az ő barátnője. Az a nyár nagyon gyümölcsözőnek bizonyult. Szandika megismerte a leendő férjét a horvátországi nyaralás alatt, bennünk pedig a barátnőmmel ott született meg annak a kozmetikának a terve, amelyben most dolgozunk. Örültem, hogy ilyen fiatalon lettem nagymama, bár furcsa volt persze. Szandi bent mondta el nálam, a kozmetikában. Elsírtam magam. Hiszen a kislányom, az én kicsi lányom édesanya lesz. Nagyon megható az a pillanat, amikor azt látod, hogy a gyereked „készen” van, és mostantól már nem fogod a kezét, mert az ő kezében is hamarosan lesz egy aprócska kéz… A vendégek a mai napig nem hiszik el, hogy nagymama vagyok. Biztos van hátránya is a lányomék számára, hiszen nem tudok nekik annyit besegíteni, mert még magam is aktívan dolgozom. De attól, hogy időben ennyire közel vagyunk egymáshoz, könnyebb átérezni a gondjait.
Hajdu-Morvai Alexandra,
a 25 éves édesanya sem tervezte e korai anyaságot:
– Én eredetileg úgy gondoltam, hogy huszonhét éves korom körül szeretnék először szülni, csak hát nekem is közbeszólt a szerelem. Előtte kozmetikusként dolgoztam, mint anyu. Nem bántam meg, hogy ezt választottam, mert nagyon szeretem csinálni. És az a vágyam, hogy tovább tanuljam a szakmát. Babázás után szeretnék majd maszkmesternek tanulni. Én mindig nyugodt életet képzeltem el magamnak, nem akartam nagy pörgést. Most tökéletesen jól érzem magam. A baráti körömben még nem nagyon van senkinek gyereke, inkább a párom baráti társaságában vannak, hiszen tizenegy év korkülönbség van köztünk. Azon a horvátországi nyaraláson én még azt hittem, hogy ez csak egy nyári kaland, de Gábor, a férjem már tudta, neki én vagyok az igazi. Amikor hazajöttünk, randizni kezdtünk, és rájöttem, hogy szerelmes vagyok. Pedig azokban az időkben én még nem is gondoltam a szerelemre, de úgy tűnik, ezeket a dolgokat nem mi intézzük, hanem valaki onnan fentről dönti el…
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
