„A gyermek nem nagyon ismeri még a nagyszüleit, a húgomat viszont többször látta, és a nagyszülőkről is rendszeresen beszéltünk neki. Most odautaztunk, egy napot voltunk mindannyian együtt, ez volt a beszoktatás, mielőtt mi, szülők, a gyermektől való búcsú nélkül, a déli alvás alatt elindultunk utazásunkra. A tizenkét nap alatt a gyerek nem keresett minket. Kétszer fordult elő, hogy elgondolkodott, lebiggyesztette a száját, de hamar elterelték a figyelmét, és így a tizenkét nap alatt egyszer sem sírt. Soha nem említettek bennünket neki, mi sem beszéltünk vele telefonon, és Zsolti meglehetősen jól érezte magát a nagy kertben, sok szeretettel körülvéve. Amikor hazaérkeztem (a férjemet csak egy héttel később látta viszont), és a gyermekem meglátott, hirtelen hátat fordított, ledobta a földre az összes kezében levő cumiját, és elkezdett nagyon sírni. Ölbe vettem, puszilgattam, de négy-öt percen át nem tudtam megvigasztalni. Utána megmutogatta nekem az összes játékát, de még akkor sem nézett rám. Egy-két órán belül viszont már úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Amikor az apukáját látta meg egy héttel később, vele közömbös volt. Nem sírt, nem nevetett. Engem viszont nagyon megviselt az első reakciója, és azt kérdezem, hogy mit csináltunk rosszul. Tettünk-e, okozhattunk-e a gyermeknek valamilyen lelki sérülést? Tudunk ezen így utólag bárhogy segíteni?”
Búcsú nélkül
Szerintem semmi különösebb teendő nincs most, Zsolti megoldotta a dolgot. Illetve egy teendő mégis van: az az elszánás, hogy soha többet nem fogják így csinálni! Akár elutaznak, akár csak moziba mennek este vagy vacsorázni, ne úgy menjenek el, hogy Zsolti nem tudja, hanem úgy, hogy megmondják neki, hogy most el fognak menni, és ő látja is, amikor maguk elmennek. És megmondják azt is, általa felfogható módon, hogy mikor jönnek vissza. „Amikor alszol.” „Amikor felébredsz, már itt leszünk.” És ha Zsolti ilyenkor zokogni és üvölteni fog, az egyáltalán nem baj, ha maguk már eltűntek a láthatárról, akkor az a bizalmi személy, legyen akár bébiszitter, akit Zsolti persze már előzőleg ismer és jóban van vele, meg fogja tudni vigasztalni, együtt esznek, isznak, játszanak… Mindebből az is kiderül, hogy a búcsú nélkül, déli alvás alatti elindulás nem helyeselhető. Igen, mondani kellett volna, hogy maguk most „elutaznak”. Hogy ő most nagymamával, nagypapával, a maga húgával – és ha mondjuk még kutya vagy macska is van a lakásban vagy a kertben, akkor azzal is – marad itt. Ha már a „felvilágosítás” legelején legörbül a szája és aztán sírni kezd, az sem baj. Jó lett volna, mondjuk egy hosszú papírcsíkot – széleset, nagyot, jól foghatót, tehát nem egy, a katonáknál szokásos „centimétert” – adni neki, ami jól láthatóan annyi részre van osztva vastag filctollal, ceruzával, ahány napig nem lesznek otthon, és azt kellett volna mondani, hogy nagymamáék majd minden este, mese után letépnek egy darabot, és a szemétbe dobják. És akkor lehet látni, hogy egyre rövidebb lesz a szalag, és maguk már egyre rövidebb idő múlva jönnek vissza. Ilyenkor sem kell megijedni attól, ha a gyerek elszomorodik egy kicsit, holott eddig egész jó kedve volt…
Tanúja voltam annak, amikor egyszer egy anya kórházba ment, öt napig távol volt, azután hazatért, és amikor másfél éves kisfiuk meglátta őt belépni az ajtón, rémülten rohant el előle, az apához futott, az ő lábát ölelte át, miközben folyamatosan „mamának” szólította. Hogy Zsolti milyen jól csinálta, milyen ügyesen dolgozta fel a helyzet keltette feszültségeket, és persze maga is jól vigasztalta – mert a négy-öt perc nagyon rövid idő! –, az látszik abból is, hogy utána megmutogatta a játékait és egy-két órán belül már megengedte, hogy „tényleg visszatérjen”, mintha mi sem történt volna. Igen, talán jobb lett volna kicsit később, mondjuk a huszonnegyedik hónap után elmenni – a betöltött második év; ilyenkor a hónapok még sokat számítanak –, vagy esetleg kivárva azt az időpontot, amikor a gyerek már elkezd „én”-t mondani, és egyre többet beszél. De a gyerekek, ha szerető és elfogadó környezet veszi őket körül, nagylelkűen megbocsátják esetleges „tévedéseinket”.
| Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg.
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |