– Misi, nem fázol? – kérdezem aggódva a kisfiamat, mert fűtünk ugyan, de a nyílászárók nem zárják valami jól a nyílásokat minálunk, és a réseken az ősz hideg fuvallata, mi tagadás, be-beslisszan.
– Nem fázom, én már nagy vagyok. Én már kettő és fél éves vagyok – vágja rá öntudatosan Misi.
Misit azóta foglalkoztatja ez a gondolat, hogy ő nagy, mióta megtudta, hogy lesz egy tesócskája, aki eleinte főleg csak eszik meg alszik majd, mert kicsi lesz még.
– Én már nagy vagyok – vonta le ebből a logikus következtetést.
Misi egyébként tényleg nagy, a feleségem is felfigyelt erre a körülményre, amikor valamelyik nap a házunk előtti parkolóautomatán Misi megnyomta a piros gombot.
– Jé, Misi, te már ilyen nagy vagy, hogy eléred a piros gombot? – kérdezte álmélkodva a feleségem. Mert Misi ugyan máskor is meg szokta nyomni a piros gombot a parkolóautomatán, de eddig még mindig fel kellett őt emelni ahhoz, hogy elérje.
– Igen, én már nagy vagyok. Én már kettő és fél éves vagyok – vágta rá magabiztosan Misi, és a nagymamájának is elmesélte, hogy ő nagy.
– Mama, én nagy vagyok – mondta neki. – Mint anyu meg a papa. De a papának szakálla van – jutott eszébe, és ettől egy kicsit gondolkodóba esett. Nem is olyan egyértelmű kérdés ez, hogy az ember kicsi-e vagy nagy. Fentről például minden kisebbnek látszik, ahogy azt kedvenc mesehősöm, Oriza Triznyák fejtegeti Mirr Murrnak, a kandúrnak Csukás István klasszikus mesekönyvében. Ezért ha az ember nagyon kicsinek érzi magát, elég, ha ripsz-ropsz felmászik egy fára, és rögtön helyreáll a lelki egyensúlya. Misi is megfigyelte ezt a viszonylagosságot.
– Fölmásztam a csúszdára, fönt magasan voltam, és nagy voltam – mesélte múltkor lelkesen a játszótéri élményét. Aztán eltűnődve hozzátette: – Hogyha lemászom róla, akkor kicsi voltam.
Misi persze, ha választani lehet, inkább nagy szeret lenni. Felmászik mindenre, amire csak fel lehet mászni, asztalra, mászókára, kerítésre, nincs baj a lelki egyensúlyával. És mivel ő már nagy, semmiből nem elégszik meg a kicsivel. A múltkor megvajaztam a zsömléjét, és oda akartam adni neki, de eltolta magától.
– Nem! – mondta. – Még vajat kérek! Túl sokat!
Néha aztán, ritkán, túl sok lesz a túl sok, és Misi egy időre beleun abba, hogy ő nagy. Főleg mióta megszületett a tesócskája, Jancsi, aki tényleg kicsi, és főleg csak eszik és alszik, és ritka alkalmakkor kíváncsian nézeget és bandzsít, és nem szabad őt piszkálni, és mikor alszik, még kurjongatni is csak félhangosan szabad. Ilyenkor Misi fényes nappal befekszik az ágyba, és amikor odaülök mellé, rám pirít:
– Papa, te elmenjél! Ne piszkáljál! Hadd aludjak!
És becsukja a szemét, és álhorkol. Vagy direkt kidugja a hasát a takaró alól, és azt mondja:
– Juj, kilóg a hasam!
És akkor gyorsan be kell őt takarni, hogy meg ne fázzon, mert egyedül (ilyenkor) nem tud betakarózni. És gyakrabban mondja, hogy „Papa, oda akarok ülni az öledbe”, és hogy „kézen fogva menjünk”, és hogy „Papa, felteszlek!”, ami azt jelenti, hogy tegyem fel őt az egyik karomra, és a másikkal öleljem át. Mert bár Misi nagy már, kettő és fél éves, néha, a látszat kedvéért, szeret úgy tenni, mintha kicsi volna.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |