Gyász a családban

Idén július közepén, amikor kisfiunk 11 hónapos volt, férjem (ő 45 éves volt) súlyos depresszióba, pszichózisba esett, aminek eredményeként elment otthonról úgy, hogy nem tudtuk, hol van. A nyár végére férjem barangolása tragikus véget ért, 53 nap távollét után egy hajnalban felakasztotta magát. Két hete volt a temetése. Az a kérdésem, hogy a történtek elmesélését, feldolgozását hogyan tudom a legbiztonságosabban előkészíteni Zsolti számára. Szerencsére a történtek ellenére megmaradt a tejem, naponta többször, általában elalvások előtt meg tudom szoptatni, de ha úgy adódik, nélkülem is elalszik. Nyugodt, kiegyensúlyozott, vidám baba. Jön-megy egyedül, felismeri a játék állatait, lelkesen utánozza azok hangját. Öltözködésnél nyújtja a lábát a cipőhöz, főzésnél segít a saját kis lábasában kevergetni a saját kockalevesét, evésnél használja a kanalat, villát, megtörli a száját, kezét, az első szavakat is formálgatja már… Az apukája temetési szertartásán nem vett részt, de az azt követő toron (baráti beszélgetős alkalmon) már ő is ott volt. A temetés másnapján elmentem vele kettesben, és vittünk a friss sírra virágot. Azt gondolom, hogy a valódi szavakhoz talán még kicsi. Szeretnék tisztábban látni abban, hogy a kisfiunk felé hogyan képviseljem a történteket. Mit is jelentenek az életkornak megfelelő szintű válaszok? Hogyan és mikor lehet egy kisgyermeknek a fenti történetet elmesélni? Nem szeretném – ettől persze még előfordulhat –, hogy egyszer az óvodából azzal a kérdéssel jöjjön haza, hogy mit jelent az, ha felakasztja magát valaki, és hogy az ő apukája tényleg miatta halt-e meg… Szeretném segíteni őt abban, hogy megismerje a történetet, de úgy, hogy az számára a lehető legkisebb traumát jelentse. Szeretnék egy albumot összeállítani Zsolti számára, hogy ha kicsit nagyobb lesz, és az apukájáról kérdez, meséltet, legyen mihez nyúlni…”

Gyász

Amit eddig tett, jól tette. Helyes, hogy nem vitte ki Zsoltit a temetésre, ahogy az is helyes, hogy utána a barátokkal és a családdal ő is részt vett „a toron”. Azt is jól csinálta, hogy kettesben friss virágot vittek a sírra. Szomorúságát, gondjait persze hogy nem kell Zsoltira öntenie, de nem is kell túlzottan „tartania magát” a jelenlétében. Ha például elsírja magát egy adott helyzetben, ezt nem kell elleplezni és elrejteni, úgyis érzi a gyerek az önben végbemenő változásokat, viszont nyugodtan el lehet mondani, hogy most szomorú, rossz kedve van egy kicsit, mert hiányzik „apa” stb., akkor is, ha a gyerek a szavakat még nem érti, vagy nem mindet érti. Általában itt is áll a szabály: legyünk kongruensek, azaz viselkedjünk belső állapotainknak – és képzetáramlásunknak – megfelelően, és ha lehet, adjunk szóban is kifejezést ezeknek, egyszerű szavakkal, röviden a gyerek jelenlétében. Ahogy erről már többször is beszéltünk, az ember hitének megfelelően beszél arról, hogy a halhatatlan lélek levetette magáról a testét, mert betegsége, öregsége miatt már nehéz volt viselnie, vagy az emberi lénynek a természetbe való visszaoldódását meséli a gyereknek – patakok, felhők, az ásványi részekből virágok hajtanak ki, mint a népballadák ábrázolják –, a fontos csak az, hogy ne valaminek a megszakadásszerű felfoghatatlan végéről beszéljünk, hanem átalakulásról, amit a gyerek jól megért. Mit ért azon, hogy „miatta halt meg”? Ez természetesen a leírtak alapján nem hihető, még ha a gyerek születésével összefüggött is esetleg a betegség kitörése. Igen, jó az album összeállítása, jó, ha bármikor lehet apáról beszélni, meg lehet nézni a képét. El lehet mondani, hogy ő már nincs velünk, hogy meghalt, és el lehet mondani majd azt is – pláne, ha a gyerek kérdezi –, hogy „meg akart halni, mert beteg volt”. A gyerekek tapintatosak önmagukkal szemben, mindig csak annyit kérdeznek, amennyit tényleg meg akarnak tudni. Én azt hiszem, kivárnám a „hogyan halt meg apa” kérdést, és akkor, akár elsírva magam, ha úgy jön, de megmondanám. Esetleg hozzátenném: „Nagyon el volt keseredve.” Szóval: semmit nem tabusítanék az eseményekből, de nem is „rohannám le” velük a gyereket.