Mi dől el életünk első hat hónapjában?

Rist Lilla | 2012. November 29.
Egyéves korunkra alakul ki kötődési mintázatunk, vagyis az a mód, ahogy képesek vagyunk szeretni embertársainkat, s ez egész életünkben elkísér majd bennünket. Ezt nem lehet teljesen átírni soha. De csiszolni, kicsit alakítani, finomítani rajta sohasem késő, mert életünk későbbi szakaszában is várhatnak ránk igazi, nagy, emberi találkozások.

Az első, egész életünket meghatározó találkozás közvetlenül azután történik, hogy megszületünk. Marshall H. Klaus írja A csodálatos újszülött című könyvében, hogy az egészségesen születő kisbaba élete első órájában olyasmikre képes, amire legközelebb majd csak két hónapos korában. Az édesanyja hasára helyezett újszülött elindul felfelé, és megkeresi a mellét. Megismeri a hangját, sőt az illatát is, és ez olyan megnyugtató hatással van rá, hogy az így fogadott kisbaba ritkán sír. Éber és figyelmes, a szeme nyitva van, és óriási koncentrációval tanulmányozza a feléje hajló arcot. Tekintete szinte olyan, mint egy bölcs öregemberé. Szopóreflexe ilyenkor a legerősebb, a szülőágyon megszoptatott kisbabát később már lebeszélni sem lehet majd az anyatejről. Ez az első óra, amit aranyórának is hívnak, az emberi élet hormonálisan is megismételhetetlen pillanata. A természet arra adott itt nekünk lehetőséget, hogy baba és mama végérvényesen egymásba szeressenek.

A korai kötődés

A szakirodalom ezt a jelenséget hívja imprintingnek, azaz bevésődésnek. Ez az egyetlen „pillanat” arra szolgál, hogy előhívja a belénk kódolt viselkedést és a kötődés kialakulását, különösen az állatvilágban. Gondoljunk csak a híres etológus, Konrad Lorenz kiskacsáira: ha egy seprűnyelet láttak meg azután, hogy kibújtak a tojásból, akkor azt kezdték el követni… Az emberi kötődés ennél természetesen bonyolultabb jelenség. Az embergyerek ugyanis önmagában életképtelen, egyetlen esélye van a túlélésre, ha hozzá tud kapcsolódni valakihez, aki nála érettebb korú. Ez a valaki többnyire az édesanya, de lehet más is – az édesapa, nagytestvér, nagymama, rokon vagy örökbefogadó szülő. A köztük lévő kapcsolat, a kötődés pedig nem egyetlen pillanat műve, inkább a gondoskodás „következménye”.
– John Bowlby angol orvos volt az, aki a múlt század közepén kutatni kezdte a kötődés jelenségét – magyarázza Molnár Judit Eszter pszichológus. – A második világháború után ugyanis nagyon sok gyerek maradt árván. Az ő érzelmi sérüléseik, nehézségeik miatt vetődött fel, mit is jelent a szülő-gyerek kapcsolat, a közöttük kialakuló kötődés. A tudós megfigyelte, hogyan reagál egy gyermek, ha elválasztják attól a személytől, aki fontos számára. Azt tapasztalta, hogy ezek a gyerekek először kétségbeestek, dühösen tiltakoztak, majd ha az elkülönítés továbbra is fennállt, akkor depresszív hangulatba kerültek, végül pedig teljes közönybe süllyedtek. Bowlby elmélete szerint a gyermek úgy születik, hogy mindenféle módon, a sírásával, a mosolyával, megkapaszkodási vágyával keresi a kapcsolatot. De legalább ennyire fontos az anya (vagy más gondozó) válaszreakciója is, hiszen a kötődés kétoldalú. Érdekes, hogy ez az elmélet akkor bontakozott ki igazán, amikor a gyermeknevelésben felbukkant az „elkényeztetés” kérdése: a kisbabát nem szabad folyton ölben tartani, mert „nagyon anyás lesz”, vagy mert a „fejünkre fog nőni”. A hatvanas–hetvenes években a gyereknevelés célkitűzése az volt, hogy a gyermek minél hamarabb váljon önállóvá, és ezt az anya és a baba gyakori elkülönítésének útján vélte elérhetőnek. Ma már tudjuk, hogy ez tévedés.

A biztonság mindent jelent

A kutatások azonban hamar kiderítették, az elkülönítéssel, a kisbaba eltávolításával ártunk. Hiszen az állandó testi kontaktus, a melegség, az ölelés a csecsemő egyik legelemibb szükséglete. Már Jane Goodall, az angol etológus, akit befogadott egy csimpánzközösség, megfigyelte, hogy mi lesz azokkal a kölykökkel, amelyek kötődési nehézségekkel küzdenek. Ahol azt látta, hogy az anya nehezen fogadja el az újszülöttjét, ott menthetetlenül elsorvadt a kapcsolat és aztán maga az élet is. Kötődés nélkül ugyanis sem a csimpánzkölyök, sem az embergyerek nem maradhat életben. Mindez korai élményeink nyomán alakul ki, s ennek kulcsmotívuma, hogy mennyire éltük át ebben az időszakban a biztonságot. Ez azt is jelenti egyben, hogy a kötődés létrejötte egy folyamat, amibe „belefér” ha egyszer-kétszer szülőként helytelenül cselekszünk, és a nehézségek is ép lélekkel túlélhetők, mert az érzelmi biztonság az idő múlásával a folyamatos megerősítés nyomán már kialakult, sőt szüntelenül növekszik.

Ha sérül a kötődés

Ezt a biztonságot azonban nem mindenki kapja meg gyerekkorában, ami kötődési problémákhoz vezet. Számos vizsgálat is alátámasztja ezt, valamennyiből kiderül, hogy minden, az anyjától a kísérletben átmenetileg elválasztott csecsemő szorong, és erős stresszként éli meg a helyzetet. Ám az ép kötődési mintával rendelkezők hamar megnyugszanak, könnyen lecsendesíthetőek, míg az érzelmileg kisebb biztonságot megélőknél állandósul a stressz, nehezen nyugszanak meg, még anyjuk újra felbukkanása is csak hosszú idő után oldja bennük a kialakult feszültséget.
– A kutatásokból is látszik, hogy a kötődés egy stratégia, egyfajta szabályozórendszer, ami többek között a stressz kezelésében segít minket – magyarázza a pszichológus. – Ha olyan édesanyának próbálok segíteni, aki súlyos terheket cipel, akkor mindig felvetődik a kérdés, mire is van szüksége egy csecsemőnek. És azt kell mondanom, hogy amire igazán szüksége van, az nagyon „kevés”. És itt megint csak érdemes visszatérni Jane Goodall munkásságához, aki már a hatvanas években megfigyelte, mi is kell egy csimpánzkölyök egészséges felnövekedéséhez. Mindössze három dologról van szó: folyamatos testi kontaktus, személyi állandóság és annak a lehetősége, hogy a kölyök mindig követhesse saját belső ritmusát, azaz ehessen, ihasson, alhasson, melegedhessen akkor, amikor erre szüksége van.

Szorosabban kötődő bátrabb felfedező

– A kötődési mintázatunk annak megfelelően alakul ki csimpánznál, embernél egyaránt, hogy életünk korai szakaszában a fent leírt, alapvető szükségleteinket milyen módon elégítették ki. Ezek az élményeink határozzák meg, hogyan indulunk kifelé a világba, hogyan fordulunk mások felé, mit kezdünk az újjal és a változásokkal. Minél biztonságosabb kötődési mintázattal rendelkezünk, annál kevésbé tartjuk majd félelmetesnek életünk folyamatos változásait, annál inkább hiszünk kapcsolataink megtartó erejében. A legújabb kutatásokban azt találták, hogyha az embergyerek féléves koráig megtalálja azt a gondozót, aki ezeket az elemi szükségleteit kielégíti, akkor még nem következik be nagy lélektani törés. Egyéves korunk körül azonban már mindannyian rendelkezünk azzal a kötődési mintázattal, ami egész életünkben elkísér bennünket. Az sajnos nem igaz, hogy ezt át lehet írni. De az mindenképpen reményt jelenthet, hogy a félresiklott kötődési stratégia is finomodhat későbbi életünk során – biztat a szakember. – Mert az is hat, ami később történik. Emberi találkozásokra egész életünk lehetőséget kínál. Az az anya, örökbefogadó szülő, aki a Goodall-féle elemi hármast tiszteletben tartja, mindig számíthat pozitív változásra!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!

 

Exit mobile version