– Hogyan mutatkozik be Marcsi egy társaságban?
– A nevén. Hogy Borbás Marcsi…
– Tehát akkor a házasságkor nem vette fel az ön nevét?
– Isten ments’! Szóba sem került ilyesmi, de ha véletlenül valaki szóba is hozza, én biztosan kézzel-lábbal tiltakozom, hiszen ő a Borbásmarcsi. Feltett szándékom, hogy vele élem le az életemet, szeretném, ha megmaradna olyannak, amilyennek megismertem, megszerettem. A legkisebb mértékben sem várok el tőle semmi idomulást.
– Persze, de ha többedszerre késik esetleg, nem szól rá, hogy azért lehetnél kicsit pontosabb? Vagy amikor odasül a hús, nem figyelmezteti, hogy Marcsi, figyelj egy kicsit jobban oda?
– Húst még soha nem égetett oda, de egyéb okból előfordulhatnak zördülések. Fontos, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz, de soha ne úgy, hogy bármit is fel kelljen ezért adni magunkból. Ne beszűküljünk a kapcsolatban, hanem inspiráljuk a másikat. Engem rendre elkápráztat, amikor mind újabb képességeit ismerem meg Marcsinak, például hogy milyen remekül lovagol, agyagozik, milyen bátor búvár, és persze igyekszem én is rendre brillírozni előtte, hogy imponálni tudjak neki. És legszebb közös élményeink közé sorolom, amikor, különösen a kezdeti időszakban, kedvenc könyveinkből olvastunk fel hosszú részleteket a másiknak, megmutattuk kedvenc zenéinket, filmjeinket. Ez a kedvenc rendezőm! Ez a kedvenc színészem! Ha neked is tetszik, az nagyon jó, de ha nem, az sem baj! Nagyon hasonló impulzusok hatnak ránk, szinte ugyanaz hat meg, borít ki, csak olykor más formában reagálunk rá. Ő szenvedélyesebb, vehemensebb, én igyekszem megőrizni a nyugalmamat, igyekszem uralkodni az indulataimon, ő kimérgelődi magát, én órákig őrlődöm belül…
– …és neki van igaza!
– Pontosan tudom, és igyekszem is ezt eltanulni tőle. Nagyon fontos számomra, hogy ne csupán azért változtassunk, mert meg akarunk felelni a másiknak, hanem akkor változtassunk, ha úgy érezzük, hogy ezt magunk is szeretnénk. Ha nyesegetni akarnék Marcsiból, akkor attól fosztanám meg, amitől belé szerettem.
– Emlékszik arra a pillanatra?
– Persze! Azt nem lehet elfelejteni. Akkoriban volt szerveződőben a Hír TV, és a pr-ügyek egy részét én végeztem. Figyeltem, hogy miként szerveződik a csatorna, közben pedig állandóan felvetettem a kérdést, hogy ki is legyen majd a csatorna arca. Rendre megnyugtattak, hogy jön majd a Borbás Marcsi.
– Tudtad, hogy ki ő?
– Nem. Egyébként is ritkán néztem tévét, ráadásul külföldön is dolgoztam. De átmenetileg mindig megnyugtatott, amikor mondták, ne aggódjak, jön majd a Borbás Marcsi. Aztán egyszer valóban jött. Én ültem, ő megállt az ajtóban, én ránéztem, és valami különleges érzés kerített hatalmába. Gyomorgörcs, izzadás, gombóc a torokban… Ráadásul feladatom szerint el kellett magyarázzam neki, hogy mi is az imázsépítés, amit ő ötször jobban tudott nálam. Hát meglehetősen kínos hebegés-habogás lett belőle, mert a figyelmem éppen másfelé kavargott.
– Marcsi ebből mennyit érzékelt?
– Később megkérdeztem tőle, és azt állította, hogy én is hatással voltam rá, és az én zavaromból nem sokat vett akkor észre. Aztán következett egy év, amikor időnként a munkánkból kifolyólag találkoztunk, beszéltünk egymással, de nem volt semmiféle közeledés. Igyekeztem elnyomni az érzést, hogy milyen mértékben hat rám sugárzó egyénisége.
– Hanem aztán…
– Volt egy bál, amikor egymás mellé sodródtunk, és érezhetővé vált, hogy hatunk egymásra.
– Én nagyon csodálom Marcsiban a belső derűjét. Illetve azt, hogy miközben nem mindig bánt vele kesztyűs kézzel az élet, és akár bele is keseredhetett volna, mindig megőrizte optimizmusát, hitét, magával ragadó vidámságát.
– Igen, többek között ez az, amiért felnézek rá: ahogy a gyermekkori betegségből, a halál torkából felgyógyult, teljes emberré vált, ahogy egyedül küzdött hónapokig egy kórházi szobában, mert szüleinek ritkán futotta még a vonatjegy árára is. Másokat elpusztítanak az ilyen csapások, ő pusztító erővel harcol ellenük. Nemrég Marcsi Négy Szellem című műsorában az egyik vendég mondta: félelmeink valahol a halálfélelemben gyökereznek. Marcsiban nincs halálfélelem! Olyan ember, aki mindenből erőt merít, aki minden élményt energiává tud váltani, aki képes folytonosan reményt, hitet adni, sugározni, mind környezetének, mind azoknak, akik csupán képernyőn keresztül ismerik, és kerültek a hatása alá.
– Mit gondol, ő mennyiben más kamerán innen és túl? Nekem az az érzésem, hogy ő azon kevesek egyike, akit nem kellett „kitalálni”, hanem személyiségükkel hatnak.
– Nála nincs szerep, nincs alakítás, nincs manipuláltság, ő nem építette fel magát. Ez akkor is meglepett, amikor távoli munkakapcsolatban voltunk, mert ehhez foghatót még nem tapasztaltam. És azóta is rendre elbűvöl, hogy immár folytonos és állandó a munkakapcsolatunk. Egy éve, amióta visszatért a közszolgálati tévébe, mind a két műsorának, a Gasztroangyalnak és a Négy szellemnek is én vagyok a kreatív producere, dramaturgja, amolyan mindenes háttérembere…
– …ami nagyon sok előnnyel jár, de ugyanannyi buktatóval is…
– Szerencsére eddig jórészt az előnyeit élvezzük. Kiderült, hogy nagyon tudjuk inspirálni egymást. Ha leülünk egy témát megbeszélni, percek alatt tízszer annyi ötlet jut eszünkbe, mint amennyit meg lehet valósítani, a gond legtöbbször az, hogy mit is hagyjunk el ezek közül. Néha túlpörgetjük egymást, de ilyenkor fogjuk magunkat, kimegyünk egy uszodába, elutazunk a szüleihez Madarasra, vagy leugrunk őrségi kulipintyónkba, és ott csinosítgatjuk a házat. Az is szerencse, hogy Marcsi bármit csinál, megtalálja benne a boldogságát: akár főz, akár kertészkedik, akár a lakást rendezi. És mindenre rányomja a bélyegét, minden amolyan „marcsissá” válik, amihez csak hozzányúl. Műsor, lakás, étel, ruhadarab, kert, bármi.
– Ez azt jelenti, hogy vidámabb, bensőségesebb hangulatú?
– Érzelmesebb, emberségesebb, kedvesebb, szerethetőbb. Én dramaturgnak tanultam, aztán amikor visszaesett a magyar filmgyártás a 90-es évek elején, módosítottam a pr-es pályára. Talán sokan azt gondolják, hogy nincs is akkora távolság a kettő között, valójában ég és föld. A pr-es dolga, hogy egy ilyen-olyan-amolyan történetet megszépítsen, míg a dramaturgé az, hogy egy valódi, szép történetet faragjon, a lehető legszebbet építse fel. Nekem a „megszépített” és a „szép” közötti különbség jelenti az utat a látszattól a boldogságig. Tanulságos lecke ez, és ezt Marcsitól kaptam. Úgy érzem, mellette találtam vissza igazi hivatásomhoz, sőt önmagamhoz. Egy nagyon szép történetet élek, és azon igyekszem, hogy jó dramaturgként megőrizzem azt mindkettőnk számára…
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |