Amikor a legkisebbek lelke a tét

Az Öregcsertőről érkezett Baksáné Hajnalka és fia, Tamás tele voltak kételyekkel, amikor leszálltak a 61-es villamosról, majd felkaptattak a meredek Vadaskerti utca egyik épületéhez. Amikor a harminchat éves asszony megpillantotta a hegyoldalban megbúvó gyermekkórházat, fellélegzett. Az árnyas fákkal, vadasparkkal körülölelt ligetes épületegyüttes múlt századi kúriára emlékeztette az óvónőt. Amint besétáltak a főkapun, érezték, jó kezekben vannak. Hajnalka korábban is sejtette, hogy fia ritka betegségben szenved, így nem érte meglepetés, amikor egy alapos kivizsgálás után közölték vele: Tamásnak Tourette-szindrómája van. „Döbbenetesen hangzik, de végképp megkönnyebbültem: Tamás beteg, nem pedig rossz gyerek.”

Dührohamokat kapott

A fiú reggel fél 10-kor nyugodtan dekázgat a kórház udvarán kialakított focipályán. Mindössze néhány napja kezdődött a terápiás hét, édesanyja máris észrevett javulást. „Már nem végez annyi kényszeres mozgást, csillapodtak a dührohamai is. Képes bocsánatot kérni.” Az öregcsertői Baksa család két éve figyelt fel legidősebb fiuk szokatlan viselkedésére. Tamás a szokásosnál sűrűbben pislogott, grimaszolt. Kisvártatva dührohamokat kapott, tépte a haját, később köpködni és káromkodni is elkezdett. Az iskolai stresszhelyzetek miatt tovább romlott a fiú állapota, ám tanárnője egyáltalán nem gyanakodott betegségre. Éppen ellenkezőleg: rendszeresen hívatta raportra az édesanyát, aki naponta végighallgatta, milyen neveletlen a fia. „Gyomorgörccsel indultunk iskolába Tamással, aki a szorongás miatt még furcsább kényszereket produkált. Óvónő lévén rá kellett döbbennem: kevés vagyok ehhez.” A pszichológus azonnal ide irányította a családot. Így jutott Tamás a budai kórházba, ahol most édesanyjával együtt labdázik a parkban. „Furdal a lelkiismeret, mert hamarabb is jöhettünk volna!” – mondja könnybe lábadt szemmel az asszony. Közben a kiskamasz Tamás alig várja, hogy kezdődjön a művészetterápiás foglalkozás a Bárka részlegen.

Árnyjáték terápiás célokra

A szigorú kinézetű kórtermek helyett Kuckó, Barlang, Méhkas, Borostyán és hasonló elnevezésű, kreatívan kialakított csoportokban fogadják a fiatalokat. Menet közben dr. Nagy Péter főorvos mesél. „Komolyan vesszük, hogy a lehető legotthonosabban érezzék magukat a gyerekek. Több mint harmincötezer fiatalt fogadtunk már, a csecsemőtől egészen a tizennyolc éves ifjúig. Összesen negyven ágyat tartunk fenn, de több mint húsz nappali férőhelyünk is van. A legtöbb gyereknek elegendő, ha vizsgálat után testre szabott programot dolgozunk ki, tanácsokkal látjuk el. Számukra is jobb, ha családi körben hajthatják álomra fejüket.”
Délelőtt 11 után néhány perccel a Bárka részleg rögtönzött nézőterén türelmetlenül nyüzsögnek a gyerekek: Dani és Ákos közé huppan le Tamás. Barlangunk kellős közepén egy hatalmas paraván tornyosul. Az árnyjátékkal kombinált pszichodráma egyik hazai szakembere, Rácz Magdi elárulja, terápiás célokra is használható az árnyjáték. A némi takarást és oltalmat nyújtó paraván mögé bújva mindössze a sziluettje látható a gyermekeknek, akik ezáltal sokkal őszintébben tárják fel érzelmeiket, bánataikat. A bábszínházas múlttal is rendelkező Magdi számára sokatmondó, hogy Tamásunk a határozott kérés ellenére sem képes eljátszani a sírást és a nevetést. Dani ugyanakkor egy halálos közlekedési balesetről ad hírt, amikor a tévébemondó szerepébe kell bújnia a paraván mögött. Az egyes jelenetek a gyerekek konfliktuskezelési szokásairól mesélnek.

„Fontos lett volna a dicséret”

Dél körül a főorvos az emeleten működő Méhkas részleghez vezet bennünket. „Éppen most ért véget az a foglalkozás, amit kóros szorongással küzdő gyerekek számára dolgoztak ki. Nem mernek például iskolába menni, vagy képtelenek a telefont használni, mert szoronganak a kudarctól. Egyfajta szociális fóbia ez.” Az egyik asztalnál kisebb, összeszokott csapat kezd ebédelni: míg a fiúk vagánykodással próbálják leplezni zavarukat, egy szőke lány csendben annyit mond, hogy szívesen mesél. „Ha lehet, négyszemközt” – hajtja le fejét Írisz, aki éltanuló, és versenyszerűen úszik. A tízéves lány problémái tavaly kezdődtek, amikor szülei elváltak. „Fontos lett volna a dicséret, az elismerés. Ehelyett azt éreztem, már nem vagyok elég. Azóta sokat sírok, alvászavaraim lettek. A legkisebb dolgok is kihoznak a sodromból: elég egy beszólás, és dühöngök.” Írisz szorongása addig fajult, hogy éjszakánként nem bír elaludni, rémálmai vannak, rendszeresen felriad. „Nehéz meggyőznöm magam arról, hogy tényleg senki sincs ott, nem támadnak meg.” A lány nem is titkolhatta volna gondjait: szembetűnően leromlott az iskolai teljesítménye. A pszichológus végül szakemberhez irányította a családot. „Megkönnyebbültem, hogy jöhettünk. Abba is belementek a kórházban, hogy éjjel égjen a villany az előtérben.” Írisz dührohamai napokon belül szinte elmúltak. „Különösen jót tesz az irányított lazítás. Kellemes zenére feszítem, majd ernyesztem el az izmaim. Utána átjár a melegség és a béke.”

Támogatják egymás munkáját

Délután háromkor mutatnak be az életerős és vidám Nórinak és kisfiának, Bendegúznak, aki a Kuckó csoportba került aznap délután. A fiatalasszony sikeres nőnek tűnik: akkor komorodik el, amikor az ötesztendős fia problémáiról kezd beszélni. „Bendegúznak nem sikerül beilleszkednie. Úgy érzem, kerüli a többi gyereket, a felnőttek figyelme köti le – meséli az édesanya, aki korábban kénytelen volt a bölcsődéből is kivenni gyermekét. – Sajnos már nem élünk együtt Bendegúz apjával, ám sikerült rugalmasan beosztani az időm” – mondja a nő, aki szeretné kilétüket maguknak megőrizni. „Honnan tudja, hogy a fia nem csupán hisztizik?” – kérdezem. „Biztos vagyok benne. Jobb, ha szakemberek is látják” – feleli, és látszik, hogy erővel próbálja tartani magát.
Egyetértünk, ám el is búcsúzunk, mert 16.30-kor vár a Vadaskert alapítója, dr. Gádoros Júlia tudományos igazgató. A világon egyedülálló módon dolgozó és Magyarország egyetlen gyermekpszichiátriának létrehozója idén hetvenéves. A főorvosnőben 1987-ben az Újpesti Kórház gyermekpszichiátereként érlelődött meg az elhatározás, hogy lehetne másképp is foglalkozni a mentálisan beteg gyermekekkel. Olyan klinikát álmodott, ahol teljesen eltérő, komplexebb terápiás módszerekkel foglalkoznak a problémákkal, ráadásul a helyzethez képest a gyermekek is barátságos, emberi közegbe kerülhetnek. 1993-ban fogadhatták is az első kis beteget. A Vadaskert az első alapítványi kórház Magyarországon: a kezeléseket a társadalombiztosítás finanszírozza, ám számos hazai és uniós forrásra is pályáznak. „Különböző életkorú és sokféle betegségben szenvedő gyermeknek célzott segítséget tudunk kínálni, autista gyermekektől a kényszerbetegeken át az anorexiás tinédzserekig. A lehető legkevesebb gyógyszeres kezelést alkalmazzuk, inkább az általunk adaptált vagy kidolgozott viselkedésterápiás módszerekben hiszünk.” A siker legnagyobb záloga az, hogy elhivatott és kreatív szakembereket tudtak az ügy mögé állítani. „Hiszünk a segítségben, és támogatjuk egymás munkáját. Sorra fogalmazódnak meg a különböző újszerű és kreatív terápiás elképzeléseink.” Amikor arról kérdezem, elégedett-e életművével, dr. Gádoros Júlia határozott igennel válaszol. „A mai napig lelki békét ad, hogy gyermekeken segítünk. Most is tele vagyunk ötletekkel.”
Este fél kilenckor fáradtabb vagyok a megszokottnál, ám belepillantok a leveleimbe. Egy e-mail vár, a küldőjét aznap ismertem meg. „Kedves Judit! Bendegúznál Asperger-szindrómát diagnosztizáltak, ami az autizmusra jellemző, ám annál sokkal enyhébb zavar, és kimondottan jól fejleszthető. Nem ért váratlanul, mégis reménykedtem, hátha valami enyhébbel szembesülünk. Az orvosok úgy vélik, később teljes értékű felnőttként élheti majd az életét. Azt is hozzátették: az ilyen típusú gyerekek szellemileg nagyon értékesek, legtöbbjük később sokra viheti. Ehhez különböző testi és idegrendszeri fejlesztésekre van szüksége a fiamnak. Nem lesz egyszerű dolgom, de mindenre képes vagyok azért, hogy legyőzzük a nehézségeket. Édesanyaként erőmön felül is küzdök, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtt váljon a fiamból!”