Mennyit ér az IQ-d valójában?

Talán sokan emlékeznek az Amerikai szépség bájos-undok szőkéjére, akinek az volt a fő félelme, hogy átlagos. A film aztán egyre árnyaltabb jelentéseit kínálja mind az „átlagosságnak”, mind a „szépségnek”, a szereplők többsége mégis szinte életprogrammá növeszti, hogy mindenáron kivételesnek, különlegesnek kell lennie – vagy legalább látszania. Persze ne legyünk álszentek, nem szorul Hollywood a mi sajnálatunkra, a hasonló célok megfogalmazása sehol sem számít ritkaságnak. A kiélezett versenyhelyzetekben elbukó gyengék és örök másodikak kezét hamar elengedjük, a kivételesség olyan, mint valami láthatósági mellény. Az „átlagember” „átlagéletét” élni az új évezred legrandább mumusa – holott ilyen egyszerűen nem létezik. A félelem azonban, hogy előbb-utóbb mégis ez lesz az osztályrészünk, annál inkább.

A legszínesebb szürkeállomány

Létezik egy közösség, amelynek tagjai egytől egyig elmondhatják magukról: olyan kiemelkedő az intelligenciahányadosuk, amely az emberek mindössze két százalékára jellemző. A Mensa egy nemzetközi egyesület, célja, hogy összefogja a magas intelligenciájú embereket, függetlenül a nemüktől, a származásuktól vagy a társadalmi helyzetüktől – a hazai szervezet Mensa HungarIQa néven 1993 óta működik, és bárki a tagja lehet, aki elmúlt 17 éves, az egyesület nemzetközileg elfogadott intelligenciatesztjét kitölti, és eléri a belépéshez szükséges eredményt. „Mi azt gondoljuk, hogy az IQ érték. Nem szeretnénk túlbecsülni, és nem is állítjuk, hogy ez fontosabb érték lenne, mint mondjuk a kreativitás. Ez is egy tulajdonság, más fontos tulajdonságok mellett. Az IQ-t igazából az különbözteti meg, hogy ez a leginkább mérhető” – válaszolja az egyesület elnöke, Nagy Lantos Balázs a kérdésre, hogy miért lehet szinte egyszerre tapasztalni az intelligencia erőszakos túl- vagy éppen alulértékelését mostanság.
Hogy pontosan mi az intelligencia? Amit az intelligenciatesztek mérnek. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk: problémamegoldó képesség. A változó környezethez való alkalmazkodás képessége. „Még azok is, akik folyamatosan vitatkoznak a témáról, valójában tisztában vannak vele, mi az IQ, hiszen tudják, hogy mit akarnak mérni. Megfogalmazni azonban valóban nagyon nehéz – mondja a Mensa-elnök. – Nekem például tetszik az a magyarázat is, amely szerint az IQ nagyjából az a dolog, amiben az általunk ismert zsenik, mint Leonardo vagy Newton, a legjobban különböznek egy elmeotthon lakóitól.”

IQ-ból randevút

Az egyesület januárban kampányt indít itthon „az intelligencia népszerűsítése céljából” – különös tekintettel a nőkre. „Az okos nők társadalmi szerepére szeretnénk felhívni a figyelmet, ennek pedig több apropója is van – meséli Nagy Lantos Balázs. – Megfigyelték, hogy idén először azokon az IQ-teszteken sincsenek már hátrányban a nők, amelyeken eddig kicsit gyengébben teljesítettek. A mi tesztünkön eddig is ugyanannyi volt a nők átlag-IQ-ja, mint a férfiaké. Ám a nők stabilabban hozzák az átlag környéki eredményt, azaz lefelé is kevesebb nő lóg ki, és ehhez hasonlóan a szélsőségesen kimagasló IQ-k között is kicsivel több férfit, mint nőt találunk” – magyarázza az elnök (ez egyébként a férfiak fokozott biológiai sérülékenységével is kapcsolatba hozható). Beszámol egy friss, átfogó német felmérés eredményéről is: arról kérdezték a lakosságot, vajon ismerik-e az IQ-jukat. Az igennel válaszolók 60 százaléka férfi volt. Ám arra a kérdésre, miszerint „Érdekli-e önt az emberek IQ-ja?”, ugyanilyen arányban, 60 százalékban, de már a nők válaszoltak igennel. „Őket tehát jobban érdekli, mégis kevesebben tudják a sajátjukat. Az okos nők társadalmi szerepe messze nem olyan elfogadott, mint a férfiaké, és közel sem szeretik annyira ezt az információt közzétenni magukról, mert máig sokfelől hallják, hogy a férfiak menekülnek az okos nőktől. Úgy mondanám, a nők többsége talán nem tud olyan büszke lenni a magas IQ-jára, mint a férfiak. Hagyományosan még mindig a férfiak hozzák az észt a kapcsolatba, a nők inkább az érzelmeket. Ideje ezen változtatni” – véli Nagy Lantos Balázs. Jelenleg 930 tagot számlál az egyesület (Magyarországon – elvileg – kicsivel több mint 200 ezer ember csatlakozhatna), és körülbelül kétszer annyi férfi Mensa-tag van itthon, mint nő. Kár lenne elhallgatni ennek kapcsán azt az információt, hogy társkeresőnek sem utolsó az egyesület (ez talán a tesztírási hajlandóságot is jótékonyan befolyásolja): „A mensás nők túlnyomó többsége mensás partnert választ, sőt talán kijelenthető: sokan kifejezetten ezzel a szándékkal érkeznek a közösségbe” – állítja a Mensa-elnök. Így, ha kiszámoljuk – és egy ilyen cikk kellős közepébe szinte már kötelező beszúrnunk egy ilyen feladványt –, elég jók az egyedülálló nő jelentkezők esélyei…

Leírnak egy életre?

A tesztírástól azonban sokszor – bizsergető kíváncsiság ide vagy oda – egészen fals információk téríthetnek el. A legnagyobb fék talán a megszégyenülés lehetősége: nehogy kiderüljön, hogy nem vagyunk „intelligensek”. Röviden: az IQ-tesztek elsősorban nem általános műveltségből próbálnak felmérni, és a gyerekkorunkra vagy a legféltettebb titkainkra sem lehet az eredményeinkből következtetni. Az intelligenciateszteken elért pontszám nincs összefüggésben azzal – vagy csak csekély mértékben –, mennyire vagyunk lelkiismeretesek, kreatívak, áldozatkészek vagy elhivatottak a munkánkban. Bár Nagy Lantos Balázs is megerősíti, hogy már Magyarországon sem ritka, hogy egyes cégek IQ-tesztet is kitöltetnek a jelentkezőkkel – az adatok szigorúan bizalmasak –, több helyütt kifejezetten elutasítják, illetve megkérdőjelezik a kapott értékek hasznosságát.

Neveljünk zsenit?!

A legendás Polgár lányok karrierjét egy egész ország követhette, az édesapjuk, Polgár László nevelési elveiről és módszereiről (Nevelj zsenit!) pedig máig élénk a vita. A csodagyerek Szász Marci is a szemünk előtt, állandó médiafigyelem mellett nőtt fel. Ami azonban annak idején szenzáció és vastag szalagcím volt, az mára szinte hétköznapi igénnyé szelídült. A „zsenifaktor” minél korábbi felkutatása elemi kötelesség lett – még úgy is, hogy a kiemelkedő gyerekkori teljesítmények nem feltétlenül jósolnak sikeres életpályát, nagy ívű karriert, pláne kiegyensúlyozott felnőttéveket. Az „átlagon felüli” címkéért mégis egyre kegyetlenebb a verseny. (Holott zsenit „gyártani” eleve lehetetlen, az intelligencia pedig – bár a mértékéről állandó a vita – nem kis részben öröklött tulajdonság.) Fontos, hogy szülőként ne szégyelljük ezeket a vágyainkat és félelmeinket, forduljunk bátran szakemberhez. „A gyerekkórházban, ahol dolgozom, nem gyakori, hogy a szülők azzal keresnek meg, hogy vizsgáljuk meg a gyerek IQ-ját – mondja Ágoston Olga gyerekpszichológus. – Ha mégis, érdemes kipuhatolni finoman, mi lehet a mögöttes szülői szándék, mennyiben szólna ez a gyerekről, mennyiben a szülőről. Magatartászavaros, beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyerekeknél előfordul, hogy a szülő kíváncsi rá, vajon attól lehet-e, hogy a gyerekének esetleg kiemelkedősen magas az IQ-ja. Ez egyébként valóban nem ritka. Azt azért mindig elmondjuk, hogy bármilyen eredményt kapunk is, az sokat változhat a későbbiekben, akár be is érheti a korosztálya a magas pontszámot elért gyereket.” Javasolják továbbá, hogy lehetőség szerint találják meg azt a kortárs közösséget a szülők, ahol a gyerek otthon érzi magát. A legtöbbet talán azzal kell dolgozni, hogy úgy tudják a gyereküket támogatni, hogy fejlesszék őket abban, amiben jók, mégse erősítsék bennük a zsenitudatot.