„Tóth Hajni vagyok”
„Tóth Hajni vagyok, az osztály ápolási vezetője, önt hogy szólíthatom?” – az első és elmaradhatatlan mondat Kovácsné Tóth Hajnalka szájából, amivel mindig minden beteget fogad. Hogy utána már a kórházba kerülő sohasem „egyeske”, meg „ketteske” legyen, hanem érezze, hogy igenis ő számít, figyelnek rá az osztályon. Legalábbis Orosházán, az ottani fül-orr-gégészeten, legyen az egy bankigazgató vagy szakadt ruhában, súlyos betegen, leépülten érkező öreg bácsika. Itt mindenki egyforma, legalábbis Hajnalka szemében. Róla nemcsak egykori és jelenlegi gondozottjai, de még kollégái is csupa szeretettel beszélnek. „Hajni? Hát ő nagyon megérdemelte, tele a szíve szeretettel és figyelemmel. Most is gyűjtést szervezett az egyik beteghordónak… jaj, lehet, hogy erről nem is szabadna beszélni? Majd ő biztos elmondja…” – beszél Hajnalkáról egyik kolléganője, amikor kommentálja, hogy Hajni lett idén az Aranyanyu díj nyertese. A 36 éves ápolási vezető, aki sosem parancsol, csakis kér. Aki működőképes, összetartó közösséggé kovácsolta osztályát, ahol mindig mindenki számíthat a másikra. Aki bevezette a köpenyen hordható névtáblákat, hogy a betegek emberként is számíthassanak az őket gondozókra. Aki megfogja a végstádiumban, fájdalmaitól szenvedő haldokló kezét, és elénekli neki kedvenc dalát. Akinek minden reggel eszébe jut megkérdezni a szobába lépve, hogy aludt a betege. Teszi mindezt akkor is, ha fáradt a hajnali négyórai keléstől, ha magának is gondjai vannak, mert az örök szabályt sosem szegi meg: magánéletét, „kinti” világának nyűgjeit sosem viszi a kórházi falak közé.
„Mintha a saját szerettemet gondoznám”
„Tanárom első mondata van mindig a fejemben, amikor belépek a kórházi épületbe: úgy kell ápolni a betegeket, mintha a saját hozzátartozóm, szerettem lenne! És én így állok minden egyes páciensemhez. Hogy érezze mindenki, nem azon múlik, hogyan foglalkozom velük, hogy milyen vastag borítékra számítok. Soha nem is fogadtam el hálapénzt, nekem a legnagyobb fizetség a betegek mosolya, a szemükből sugárzó hála” – vallja Hajni, aki még ma sem tudja felfogni, elhinni, hogy bárki is jelölte, illetve díjazta is a munkáját. Azt, ami neki a természetes, amiben semmi rendkívüli nincs. Igaz, szakmai karrierje is mutatja, azért csak van benne valami rendkívüli. Már 21 évesen hívatta a kórház igazgatója, hogy vezesse az osztály ápolónőit, két éve pedig az egész intézmény ápolási igazgatóhelyettese lett.
Akár egy Oscar-díjas színésznő
„Azt hittem, valami tréfa, amikor hívtak a díjjal kapcsolatban, azt pedig még most sem tudom felfogni, hogy Nagyszénáson, ahol lakunk, folyamatosan mindenki gratulál, hogy a családom legalább úgy kezel, mintha Oscar-díjjal jutalmaztak volna. Én egy egyszerű vidéki lány vagyok, akinek ez az egész olyan, mint a mesében” – meséli a frissen kitüntetett „Aranyanyu”, aki most éppen azt szervezi, hogyan tudnának bajba került kollégájuknak segíteni. „Szegény fiú épphogy kigyógyult a rákból. Szörnyű nehéz körülmények között él a családjával, erre a múltkori ügyeletben kapja a telefont, hogy ömlik a füst a házából. Az egész gerendázat porig égett, ezért szerveztünk most gyűjtést. Én tényleg azt érzem, hogy a jóisten azért teremtett engem a földre, hogy segítsek” – teszi még hozzá Hajni, aki egyetlen dolgot nem tud, tudott a mai napig megtanulni: elengedni. Újra és újra úgy éli meg egy-egy betege halálát, hogy abba az ő szíve is mindig beleroppan…
Fiatalok Hajni nyomában
Hogy az ő nyomába ér-e majd az a két fiatal, Nagy Nikolett és Homoki Tamás, akik idén az „Év ápolótanulói” lettek, azt nyilván majd az idő dönti el, az azonban biztos: önmagában már az fél siker, hogy ezt a valóban embert próbáló szakmát választották. Niki, aki nem „tucat”-szakmára vágyott, és Tamás, akinek csak az fontos: segítsen. Együtt voltak egy csapat, mutatták meg a versenyen, milyen a profi vérvétel, hogyan kell EKG-t csinálni, infúziót bekötni, lényegében minden szakmai fogásban a legjobbnak bizonyultak. Niki szóban, Tomi tettekben mutatta be, mit is tudnak a számukra gyönyörű szakmából, annak a sok-sok órának a gyümölcsét, amit délutánonként a tanműhelyben töltöttek.
 |
 |
„Én azt tudtam, hogy nem szeretnék tömegszakmát és mindenképp olyat kerestem, amivel segíthetek. Elmentem, megnéztem és itt maradtam. Voltak nehézségek, de több volt az, amiért megéri ezt csinálni. Például amikor jön szembe valaki az utcán és megismer, emlékszik, hogy én ápoltam. Amikor egy nagyon rossz állapotban bekerülő beteg végül a két lábán megy ki” – mondja Niki, aki szerint amit a leginkább tudniuk kell, az a törődés és a sok-sok empátia. Tomi is osztja társa véleményét. Amiért ő szinte „csodabogárként” az egészségügyet választotta, az a beteg mosolya. Ez neki minden fáradságot megér.
Alázat, türelem és elfogadás
„A családban többen is az egészségügyben dolgoznak – meséli –, ők mindig is azt mondták: csak akkor válasszam, ha igazán akarom ezt. És én tizennégy éves korom óta tudom, hogy igenis akarom. Már anno önkéntesként ápoló, masszőr voltam egy focicsapat mellett, majd érettségi után jelentkeztem a szakiskolába, ahová az én városomból például már hét éve nem jött senki” – mondja Homoki Tamás, aki szép lassan az egészségügy csaknem minden szegmensét végigjárta már. Szerinte önzetlenség, alázat, elfogadás, türelem és az emberek szeretete az, amik nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki igazán jó szakemberré váljon. És ez az a szint, ahol az ember már elfogadja, hogy nem keres sokat, hogy fárasztóak az ügyeletek, mert valami igazán „valódit”, igazán fontosat ad az embereknek. Olyasmit, amire nem képes bárki. Aki viszont igen, annak csinálnia kell, épp ezért. Mert nincs, aki a helyébe álljon, mert nincsenek sokan, akik tényleg szívvel képesek végezni az odaadás munkáját.