„USA-állampolgár vagyok és több jól menő vállalkozásom van. Keresek egy csinos, helyes magyar hölgyet házasság céljából. Csak fényképes bemutatkozó levelekre válaszolok” – olvasható az egyik „nemzetközi piactéren” a lényegre törő levél. Mára valóságos üzletág épült a magyar nők közvetítésére, némi regisztrációs költség ellenében nemcsak káprázatos lányok garmadáját „kínálják” a különféle ügynökségek, hanem meglehetősen sztereotip bemutatást is adnak rólunk. Az egyik honlapon világhírességek sorával bizonyítják, hogy van alapja a tipikus jellemrajznak. Itt nemcsak Gábor Zsazsáról, Gaal Franciskáról vagy Steffi Dunáról derül ki, hogy magyar származásúak, hanem echte amerikai sztárokról (Drew Barrymore, Kate Hudson, Raquel Welch, Jamie Lee Curtis) is.
Világsztárok a referenciáink
Pillanatok alatt megtudhatjuk azt is, hogy a világhírű dívák egyáltalán nem üdítő kivételek, nálunk ugyanis a nők igazán szépek. Sőt: a legszebbek Európában. De ez csak az egyik erényünk. Átfogó tanulmányként vagy épp pontokba szedve találni komoly lajstromot arról, miért is érdemes közülünk választani az életre szóló társat.
Például nálunk sokkal alacsonyabb a válási arány, mint az amerikaiaknál, ami a külföldi vélelmek szerint annak köszönhető, hogy itt a nőknek és férfiaknak meghatározott szerepük van. Vagyis „a nő igazán nő lehet, a férfi pedig férfi”. Miután egy magyar nő férjhez megy, a család lesz számára a legfontosabb – tudjuk meg –, nyitott a gyermekvállalásra és gondoskodó a férjével. A nyugati világban ez nem feltétlenül van így: a nők általában ugyanannyira hangsúlyt fektetnek az üzleti partnerekkel és barátokkal való viszonyaikra, mint a családi kötelékekre – állítják az amerikai honlapok. „A magyar nő számára fontos, hogy tudjon főzni, rend legyen körülötte, és ne mondják »lusta asszonynak«.” Hát, számunkra azért nem az az igazán hízelgő kép… De lássuk, mit tudhatunk még meg magunkról!
A magyar nő hűséges és konzervatív?
A családcentrikusság mellett hűségesek vagyunk. Állítólag komolyan vesszük a házasság szentségét, és nehezen mondunk le kapcsolataikról. Nem pletykálunk annyit, mint az amerikai nők, inkább van kevés igaz barátunk, mint sok felületes kapcsolatunk. „Ellentétben az amerikai vagy orosz nőkkel, a magyar nők nem sekélyes tulajdonságok (pénz, megjelenés) alapján választják férjüket, hanem személyiségük és belső tulajdonságaik mentén.”
És persze szexibbek is vagyunk. A magyar nők – állítólag – nem rejtik el a testüket, gyakran hordanak szexi ruhát és magas sarkú cipőt, ami az amerikai nőkre általánosan nem jellemző.
A kinti hírünk szerint megszoktuk, hogy az élet nem fenékig tejfel, könnyen alkalmazkodunk a kemény munkához, megbecsüljük a szerény jövedelmet is és az élet egyszerű dolgait.
Ami tény: a magyarok átlagosan vékonyabbak és egészségesebbek, mint az amerikaiak, és az általános vélekedés szerint „van a magyar nőkben valami egyedülálló egzotikum, köszönhetően az etnokulturális szempontból heterogén országunknak”. Ez tehát a rózsaszín (?) ecsettel festett kép. De mi a valóság?
Szilvia Campbell jó pár éve él Amerikában
„Briannel tizennégy éve ismerkedtünk meg Izraelben. Én egy kibucban önkénteskedtem, ő pedig ösztöndíjjal egy ásatásra érkezett. Szerintem neki én »egzotikus« vagyok, messze nem átlagos. Szereti, hogy magyar gyökereket hoztam a családba, mert úgy látom, az amerikaiak hajlamosak az indentitásuk elvesztésére, hiszen felmenőik legalább négy-öt országból vándoroltak a kontinensre. Ma már ő is részben magyarnak érzi magát. Az, hogy konzervatívak lennénk, mi magyar nők, rám egyáltalán nem igaz, sőt. Szerintem azok a kalandos nők, akik bevállalják, hogy maguk mögött hagyják az országot, inkább nyitottak az újdonságokra. Máskülönben egy nemzetközi kapcsolat nem tudna működni. De az igaz, hogy mi, magyar lányok családközpontú értékrendszert hozunk – ez is vonzó lehet az amerikai pasiknak. A szemükben valamiféle »nemesi minőséget« hordoznak a magyar nők. És persze a szépséget” – teszi hozzá Szilvi.
Gogh Szilvia búvártúrán találkozott szerelmével
„A magyar nők általában sokkal befogadóbbak és toleránsabbak a különböző kultúrák irányában, mint az amerikaiak – ez lehet a titkunk. Nyitottak, talpraesettek és önállóak vagyunk. Persze általánosítani sem szabad. Azok a magyar csajok viszont, akikkel az otthonuktól távol találkoztam, azok mindenképpen belevágósak, talpraesettek és nem szorulnak pátyolgatásra. Pont ez tetszik szerintem az amcsi srácoknak, hogy nem azok a tipikus »Barbie babák« vagyunk, akik szórakoztatóak egy hétvégére, hanem lehet velünk bringázni, hegyet mászni, utazni eldugott helyekre, vagyis nekünk nem az anyagiak a legfontosabbak és nem vagyunk felszínesek. Van véleményünk, és meg is tudjuk magyarázni, mit miért gondolunk túl azon, hogy a tévében hallottuk” – vallja Gogh Szilvia, aki szintén nem közvetítőn keresztül, hanem egy búvárhajón ismerkedett meg későbbi férjével. „Ami összetart minket, az a hasonló érdeklődés, a nézeteink arról, hogy mi a fontos és mi nem az. Mindketten szeretünk utazni, imádjuk a kalandokat, szeretünk órákig dumálni főzés közben, de nem baj az sem, ha csak összebújunk és olvasunk, megnézünk egy jó darabot, vagy felkapjuk a sátrat és nekilódulunk a világnak.”
Miklós Anett egy álomnyaraláson találkozott az amerikai katonával
„A Fülöp-szigeteken ismerkedtünk meg, mindketten a világ egyik legszebb tengerpartján, Boracayón nyaraltunk. Beszélgetés, e-mail csere, és igazából egyikünk sem gondolta, hogy valaha is viszontlátjuk egymást… Aztán jött az első e-mail, és mi elkezdtünk levelezni. Nyolc hónap múlva Amerikába jöttem egy tréningre, ahol újból találkoztunk, és akkor döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk működtetni a kapcsolatot a távolság és minden észérv ellenére. Addigra már sejtettük, hogy elég hasonlóak az értékeink: kitartás, lojalitás, becsületesség, nyitottság. Lester édesanyja thai, a bennem lévő tradicionális és családi értékek is közel álltak hozzá. Nekem fontos, hogy az egész család egyszerre üljön az asztalhoz vacsorázni és beszélgessünk, ne csak a hűtőből kapkodjunk be valamit. Amit Lester díjaz bennem – és ami talán sok amerikai nőre nem igaz –, az az, hogy tanult és világlátott vagyok, így kevésbé dőlök be az előítéleteknek. Mivel őt katonaként általában háromévente helyezik másik bázisra, akár másik országba is, fontos neki, hogy feltalálom magam, könnyen barátkozom és alkalmazkodom. Nőies vagyok, és bár elvárom a tiszteletet és azt, hogy egyenrangú társként kezeljenek, hiszek a hagyományos nemi szerepekben. Hiszem, hogy a nőnek támogatni kell a férjét – bár tudom, nem egyszerű olyan férjet találni, akire valóban fel lehet nézni.”