Gundel Takács Gábor: A játékmester

– Nem furcsa érzés, hogy a nagyobbik fiával egyszerre jár a jogra?
– Elég furcsa, ráadásul mindketten a Pázmányon kötöttünk ki. Első nap én magyaráztam el neki, hol van az épületben a tanulmányi osztály és a büfé. Én magam azért vágtam bele egy sportjogi szakoklevél megszerzésébe, mert elnöke vagyok egy utánpótlás fociszakosztálynak és egy kosárlabda-egyesületnek is. Az életemben mindig azok a dolgok működtek, amelyeket az élet sodort elém. Az egyesületben, ahol a fiam focizott, nem mentek jól a dolgok. Néhány apukával közösen csináltunk hát egy saját szakosztályt. Ma közel kétszáz gyerek jár hozzánk, és gyakran szembesülök olyan jogi kérdésekkel, amelyeknek jó lenne tudni a megoldását. Amikor elindult ez a képzés, kapóra jött. Szükségem volt rá, hogy tudjak kicsit jogászfejjel is gondolkodni. A jogi gondolkodás eddig távol állt tőlem, de most megváltozott róla a véleményem.

– Annyira, hogy a fiát is meggyőzte, válassza a jogot?
– Nem én győztem meg, a fiam amúgy sem azzal az elhatározással vágott bele, hogy mindenképpen jogász lesz, egyszerűen érdekli, hogyan működik az állam. Érdekli a politika és a sport is, egyszer talán sportdiplomáciával szeretne foglalkozni. Arról szerencsére sikerült lebeszélnem, hogy politológiát tanuljon. Egyrészt nincs annyi állás, ahány politológus ma van, másrészt továbblépni sem lehet belőle.

– Azt mondja, mindig az működött jól, amit maga az élet hozott. A Színművészetire négyszer jelentkezett, de nem vették fel. Utólag azt gondolja, így volt jó?
– Hat évem feküdt már a színházban, amikor huszonnégy évesen szembesültem vele, hogy nem fog menni. Ha valami hat évig nem működik, az már nem szerencse kérdése. Amikor negyedszer utasítottak el, Ascher Tamás azt mondta: „Nem biztos, hogy maga színész a színházban.” Valami hiányzott belőlem, de senki nem tudta megmondani, mi. Azt is mondták, belőlem olyan „ügyes” színész lett volna, színészben pedig nem jó az ügyes. Kérdeztem, mit gyakoroljak. Azt mondták, semmit. Valamiért nem ez volt az én utam.

– Hogyan kezdett tévézni?
– A színházat nagyon akartam, és nem sikerült. A televíziózás eszembe sem jutott, pedig már évek óta ott dolgoztam külsős ügyelőként a sportosztályon. Egy héten kétszer-háromszor mentem, kerestem vele egy kis zsebpénzt. Érdekelt a sport, magam is sportoltam, de fel sem merült bennem, hogy sportriporter legyek. Ám éppen akkor, amikor a színházról kiderült, hogy nem megy, hirdettek egy pályázatot, sportriporternek lehetett jelentkezni. Ott dolgoztam, ott volt az orrom előtt, hát jelentkeztem. És a mai napig ott vagyok.

– Nagyon különbözik a műsorvezetés a színészettől?
– A gyökere ugyanaz. Késztetés arra, hogy emberi történeteket bányásszunk elő, és megmutassuk őket. Az alapvető kérdés mindkettőnél az, hogyan működik a világ, és hogyan működnek az emberek. Tizennyolc éves korában az ember nem feltétlenül tudja, mi a neki való forma. A késztetés ott volt bennem, csak azt nem tudtam, hogy nem a színház a formám.

– Mi érdekli igazán?
– Mindig mindenben az az érdekes, hogyan gondolkodnak az emberek. Akkor értettem meg sok mindent a saját munkámról és az életről is, amikor Gyulai Istvánt hallgattam tízezer méteres síkfutást közvetíteni. Ez egy látszólag nagyon unalmas versenyszám, nem látni mást, mint egy hangyabolyt körözni huszonötször a négyszáz méteres pályán. Gyulai azonban el tudta magyarázni, hogy aki elöl fut, azért teszi, mert ő iramot diktál. Aki most a harmadik helyen van, annak nem ott kellene lenni, hanem elöl, hogy visszafogja az iramot. Aki most az ötödik, az még vár, de két kör múlva el fog indulni. Amikor ezt elmagyarázta, a hangyaboly, ami első ránézésre érthetetlen és unalmas volt, hirtelen gondolkodó emberek izgalmas meccsévé változott, és a köröző hangyákból érdekes emberi történetek kerekedtek ki. És két kör múlva tényleg elindult az ötödik.

– Ugyanez a helyzet a vetélkedőben is?
– A néző nemcsak azért nézi a Maradj talpon!-t, hogy tud-e válaszolni a kérdésekre, hanem mert kíváncsi rá, adott helyzetben hogyan működnek mások. A kvíz csak a trambulin, valójában mindig az emberek érdekesek. Okos vagy buta? Mer kockáztatni vagy sem? Felvesz valami manírt vagy természetesen viselkedik? És vajon én, ha ott lennék, hogyan viselkednék? Bátrabb vagy gyávább lennék? Elvinném a pénzt, vagy tovább játszanék?

– Ki a jó játékos, aki önmagát adja, vagy aki élvezetesen játszik el egy szerepet?
– A mi szakmánkban akkor érdekes egy ember, ha van hozzá a nézőnek valamilyen viszonya. Mindegy, hogy szereti, vagy nem szereti, csak érdektelen ne legyen. Volt annak idején az Áll az alku?-ban egy lány, aki végig nagyon erőltetetten kacarászott. Azt hajtogatta, hogy nem érdekes, csak játék. Rossz volt nézni, annyira bután viselkedett, és sehogyan sem tudtam kimozdítani ebből a szerepből. Aztán amikor az utolsó esélye is elszállt, akkor összeomlott és zokogni kezdett. És akkor lett belőle ember. Kiderült, most halt meg valakije, a barátja elhagyta, a munkahelyéről kirúgták, és még ez sem jött össze neki. Hirtelen egy ellenszenves, művi jelenségből szerethető és természetes ember lett.

– Attól jó egy műsorvezető, amitől egy futballbíró is? Hogy észre sem lehet venni, nem avatkozik be feleslegesen, csak ott és akkor, amikor szükség van rá?
– A játékvezető sohasem focizhat a játékosok helyett, nekem azért időnként muszáj. De valóban nem szabad beavatkoznom feleslegesen. Tudnom kell, mikor kell csendben maradni, mikor kell megszólalni, mikor jön jól egy poén, vagy mikor kell segíteni a játékost abban, hogy önmagát adhassa. Stílus- és ritmusérzékre van talán leginkább szükség hozzá. És alapvetően szeretni kell az embereket meg a játékot.

– Feltehetően a kiegyensúlyozottságának is köszönheti, hogy ön az egyik legnépszerűbb tévés műsorvezető. A magánéleti harmóniája is olyasmi, amit az élet hozott, vagy meg kellett érte küzdenie?
– A feleségemet gyerekkorom óta ismerem, édesapáink együtt jártak az állatorvosira. Mivel ők zalaiak voltak, az ő édesapja apáméknál lakott négy évig, és a barátságuk később is megmaradt. Anyósomék előbb ismertek engem, mint a lányukat, hiszen a feleségem öt évvel fiatalabb. Gyerekkorunkban nem sok közünk volt egymáshoz. Ha ők egyszer-kétszer egy évben feljöttek Pestre, állítólag én olyankor mindig elmentem moziba. Akkor jöttünk össze, amikor érettségi után Pestre került egyetemre. Huszonkettedik éve, hogy együtt vagyunk.

– A tartós házasság titka legalább annyira érdekel mindenkit, mint az, hová esik a játékos a Maradj talpon!-ban.
– Akkor működik egy házasság, ha két ember valóban társa egymásnak, és nem rivalizálnak, hogy ki az okosabb, ki viseli a nadrágot, és ki keres többet. A feleségem fogorvos, és alapvetően más, mint én vagyok. Ő racionális, én álmodozó vagyok. A különbözőségünk jól kiegészíti egymást. Egy férfinak nem feltétlenül kell presztízskérdést csinálnia abból, ha a felesége valamihez jobban ért. És figyelnünk kellett arra is, hogy miközben felneveltünk három gyereket, közben ne veszítsük el egymást. Amikor a gyerekeink kicsik voltak, nyafogtak, hogy anya és apa miért megy el kettesben egy hétre. De a közös élmények erős kapcsot jelentenek.

– Felfedezte már önmagában bármilyen nyomát dédnagyapja, Gundel Károly örökségének?
– Volt egy rövid éttermes próbálkozásom, de rá kellett jönnöm, hogy az én helyem a vendéglátásban a vendégé. A vendéglátásnak mindenesetre ugyanaz a lényege, ami a műsorvezetésé. Nem véletlenül nevezik angolul hostnak, vendéglátónak a játékvezetőt. Aki nem szereti az embereket, az ne menjen vendéglátósnak. Én is vendéglátó vagyok, csak amíg a dédnagyapám egy vacsorára, én egy játékra látom vendégül az embereket.

– A gyerekeit elvitte már a Gundelbe?
– Tavaly ősszel vittük el oda először őket a feleségemmel. Érdekes élmény volt látni, hogy a gyerekeim mit kezdenek vele. Körbevezettek minket az éttermen, majd felmentünk az emeletre, a családi szobába, ahol egyetlen asztal áll csak, és a szoba tele van családi fotókkal.

– Mit látott a gyerekein?
– Az elképedést. Korábban volt róla valami elképzelésük, hogy milyen lehet, és ehhez képest az élmény lényegesen erőteljesebb lett. A nagyobbik fiam azt mondta, sokkal kisebbnek gondolta. A lányom azt, milyen furcsa, hogy őt is Gundelnek hívják, ahogy a helyet. Mindig fontos volt nekem, hogy hogyan viselkednek az asztalnál, hogy adják meg a módját egy étkezésnek. Azt mondtam nekik, addig nem viszem el őket a Gundelbe, amíg nem tanulnak meg tisztességesen enni. Abban a környezetben viszont eszükbe sem jutott, hogy ne megfelelően viselkedjenek. Korábban nem értették, hogyan lehet három órán keresztül vacsorázni. A kisebbik fiam azt mondta, ő ezt nem fogja kibírni. Amikor ott voltunk, eszébe sem jutott, hogy menni kéne már, pedig még csak a levest hozzák.

– Meg tudja mondani, miért nyűgözi le az embereket annyira, amikor valaki beesik egy lyukba?
– Sokan mesélik, hogy az óvodáskorú gyereküket el sem tudják vonszolni a képernyő elől, amikor a műsor megy. Én magam ötször próbáltam ki eddig a zuhanást, és mind az ötször megtelt a fejem adrenalinnal. Pedig én pontosan tudtam, hová fogok esni. De attól, hogy nem tudtam, mikor, minden zsigerem ellenállt. A mai napig, amikor ott állok oldalt, ahonnan biztosan nem eshetek le, és kimondom, hogy viszontlátásra, de nem tudom, melyik pillanatban nyílik meg a föld, ma is ugyanúgy felmegy bennem az adrenalin. Nem mellesleg azt is jelzi, hogy ha egy nap már nem így lesz, akkor abba kell hagyni.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Zoób Kati-interjú Szülői egységfront – meddig tartható? Működhet egy néma kapcsolat? Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!