Presser Gábor: A legenda nem ért véget

Várom Pressert a presszóban – szórakozom a szavakkal, miközben szokatlanul feszülten készülök a beszélgetésre. Mégiscsak fiatalkorom egyik legnagyobb bálványát várom. Amikor megérkezik, nem említem a szójátékot. Szerintem hallotta már. Miközben hatástalanítjuk a távbeszélőinket, ő egy régi, egyáltalán nem okos készüléket kezd el nyomogatni. Ennek köszönhetően mégis vallomással kezdem. Elárulom, hogy ez a típus volt az utolsó mobil, amire vágytam, és ez már régen volt. – Nem akarlak elszomorítani – bólint együttérzően –, de otthon van belőle még egy vadonatúj. Egyelőre ki sem bontottam a gyári csomagolását. Használok egy trendi „szolgálati” mobilt is, de nem szeretem. Ennek még lelke van.

– Ha már a tárgyaknál tartunk, a felöltődön is megakadt a szemem – folytatom az irigykedést, miközben igyekszem nem visszaélni azzal, hogy tegeződünk.
– Ez még egy megasztáros zakóm. Megbeszéltem Lakatos Márkkal, hogy én miket vennék fel szívesen, le is skicceltem, kitaláltuk mit, hová kéne varrni, kértem, hogy ne legyen rikító, az egészet betették kicsit hipóba, hadd fakuljon. Lehet, hogy jókat röhögtek rajtam, de lett két-három olyan zakóm, amit szeretek hordani, és Márkot sem bántottam meg. Elszórakoztatom magam az ilyen dolgokkal.

– Most épp néhány koncert az „ilyen dolog”. Az LGT arra „kényszerült”, hogy a februári Aréna-buliját megtriplázza.
– Ez tényleg inspiráló helyzet – a felkészülést illetően is.

– Talán ez az LGT-titok egyik nyitja: „mindig magasabbra”, akár koncertről, akár lemezről van szó?
– Szeretnénk rendes nyomokat hagyni magunk után.

– Összesen hány LGT-lemezt kelt el Magyarországon?
– Fogalmam sincs. A régi lemezgyár úgy dekázott a kiadott lemezek számával, ahogy nekik tetszett. Ha valaki azt gondolta, hogy ad egy pofont a Loksinak, akkor elfelejtettek szólni, hogy már el is fogyott kétszázezer példány. Amikor a 80-as években kezdődött a puhulás, új középvezetők kerültek a Lemezgyárhoz. Minket messziről elkerültek, mert az efféle, már „kialakult” valakiknek, mint mi, vicces lett volna szakmai tanácsokat osztogatni. Soha nem felejtem el azt az azóta anekdotává szelídült „üzleti vacsorát”, amikor találkoztunk a minket mégiscsak kiválasztó egyik ilyen új lemezgyári – hogy is kell mondani? – istállófőnökkel. Solti Jánoskáéknál rendeztünk egy vacsorát, amire meghívtuk az új főszerkesztőt. Ott is voltunk mindannyian a megbeszélt hét órára, kivéve az illetékest. Várakoztunk, aztán fél nyolc felé már kibontottunk egy-két üveget, aztán meg még… Nyolc után végre megjött a vendég – nevezzük most Endrének. Mi addigra már szép vidámak voltunk. Jánoska ajtót nyitott, és azt mondta: „Szervusz, Péter!” Sajnos ettől fogva Somló is azt hitte, hogy tényleg Péternek hívják Endrét. De már kínos lett volna javítgatni, így maradt egész este.

– Mi lett, vagy mi nem lett a közös munkával?
– Semmi – egy év múlva csinálhattunk egy új lemezt, pontosan úgy, ahogy korábban szoktuk. Amikor elkészült, ugyanúgy közölték, ahogy addig szinte minden lemezünknél, hogy az egyik dal szövege nem mehet.
– Melyik számról van szó?
– A Te a szívbajt hozod rám miatt aggódtak. A refrénből ki kellett venni a lánctalpakon görkorcsolyázó, rózsaszín masnis tangóharmonikást, akiről ők úgy gondolták, hogy szovjet katona (jelzem, egészen kicsi fantázia kellett hozzá). Győztek, szó nélkül kihúztam. Nem akartuk a dalt kihagyni, de tudtuk, hogy így is tökéletesen működni fog. Akkora már elegem volt a vitákból. Éreztük, hogy valami elmúlt, és lassan el is kezdtük a visszavonulást.

– Mi pedig alig vártuk, hogy megjelenjen a boltokban az új LGT-lemez.
– Mi is alig vártuk, csakhogy így nem lehetett tovább csinálni.

– Kívülről azóta sem látszik, hogy kifogyott volna a gőz a Loksi kazánjából.
– Lendület van, gőz van, folyamatosan dolgozunk mindannyian. Rólam már volt szó. James (Karácsony János) áll a legkevésbé előtérben, de ő nem szeret egyedül nagy bulikat csinálni. Kis koncerteken játszik, zenél egy csomó formációban és tanít a gitáriskolájában. Somló sokat lép föl önállóan, ezt annak idején is csinálta. A Jánoska (Solti) pedig dobol mindenütt.

– Létezik egy „titkos” LGT-archívum.
– Nem titkos, valóban létezik, de ott inkább koncertfelvételek vannak.

– Miért nem adja ki valaki?
– Most a Nők Lapjában például egy olyan DVD jelent meg, ami még soha nem volt forgalomban.

– És mi lesz a többi rejtett kinccsel?
– Ez az archívum a zenekar közös tulajdona. Úgy döntöttünk, hogy nem aprózzuk el. Az egész életünk benne van.

– Mit lehet vele kezdeni?
– Várni.

– Mire?
– Arra, hogy egyszer feltűnik valaki, aki nagyon akarja ezt az anyagot és úgy érzi, hogy nálunk jobban tudja majd hasznosítani. Olyasvalaki, aki művészileg és emberileg is értékén kezeli. Addig megpróbáljuk egyben tartani.

– Tulajdonképpen mi van a gyűjteményben?
– Tamás Amerikából hazahozatott gitárja, bizonyos jellemző ruhadarabjaink, az első két lemezünkön szóló Hammond orgona. Sok minden belefér.

– Mikortól vannak felvételek?
– A hetvenes évektől kezdve.

– A klasszikus aranykor – a kelet-európai turnék is szerepelnek?
– Részben. Érdekes kor volt, hiszen a Vasfüggöny miatt a nyugati rockzene néhány magyar zenekaron keresztül jutott el a keleti blokk kevésbé vidám barakkjaiba. Tulajdonképp tragikomikus: az volt a szerencsénk, hogy nem engedték be a nyugatiakat. Mi helyettesítettük a „világszabadságot” a Szovjetunióban, NDK-ban, Lengyelországban. A lengyelek saját zenekaruknak tekintettek minket. A múltkor számoltuk ki, hogy összesen több mint kilenc hónapot töltöttünk ott koncertezéssel.

– Emlékszel az elsőre?
– Persze, Wroclaw. Egy nyomasztó külsejű, hatalmas sportcsarnokban léptünk fel. Az első szám után halljuk, hogy valamit skandálnak a nézőtéren. A harmadik számnál már próbáltuk megérteni, mit üvölt egyre összehangoltabban a közönség, a negyedik- ötödik után már kivettük, hogy azt kiabálják ütemesen minden nóta végén: ringó, ringó! Még hátra is szóltam a dobok mögé Lauxnak, hogy Józsikám, lehet, hogy azt akarják, cseréljünk le Ringo-ra? Aztán rájöttünk, ugyan nem tudnak magyarul, de a Ringasd el magad című dalt követelik. Előtte egy napot sem töltöttünk Lengyelországban, de minden dalunkat fújták. Ekkora szívességet tett nekünk a Varsói Szerződés. Mi jelentettük a béketábornak a rock szabadságát.

– Illetve a lelkesítő példát, hogy egy szocialista országban is lehet így zenélni, érezni – lázadni.
– A lengyeleknél tényleg erőteljes kultusz övezett minket. Soha nem felejtem el: 1972, buszmegálló Varsóban a fő „kultúrház” előtt éjjel, LGT-koncert után. Mi fölszerelkezve kedves varsói lányokkal. Egy buliba voltunk hivatalosak, de nem jött taxi. Jött viszont az utolsó busz. Az egyik lány felugrott a lépcsőn, közölte a sofőrrel, hogy itt a Locomotiv GT és mennünk kéne. Alig volt utas, a buszsofőr meg a kalauz úgy döntött, hogy elvisznek minket a lányok által megadott címre, egy kis mellékutcába. Persze annak köze sem volt a hivatalos útvonalhoz. Az érkezés után csak egy autogramos fotót fogadtak el. Szóval volt annak az egész Abszurdisztánnak egy kifejezetten muris olvasata is.

– Hány számmal teszteli az energiáit februárban az LGT?
– Három óránál biztos hosszabb lesz a buli. Még nem tudom pontosan, most úgy harminc-negyven dalt gondolunk játszani. Sokkal többet nem, mert félő, hogy túlterhelnénk a publikumot… Kitaláltuk a díszletet is – szépen megrajzolgattuk, mit szeretnénk. A folytatást profikra bíztuk, nehogy miután felépül, maga alá temesse a zenekart. Régi vasúti kellékeket válogattunk a Vasúttörténetiben, meg Istvántelken – a Gőzösműhelyben nagyon szeretnek minket, úgyhogy kölcsön is adnak pár apróságot. Szerinted mennyit nyom egy mozdonykerék?

– Fogalmam sincs.
– A legkisebb is megvan vagy egy tonna. Most tanultam.

– Mi lesz a koncertek után?
– Egy rövid időre tényleg szeretném leengedni a függönyt és eltűnni egy időre valahová.

– Oda, ahol nincs zongora?
– Olyan helyre nem vágyom.

Presser Gábor címlapfotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!